Magyar Narancs: A martfűi rém az utóbbi évek talán legsokkolóbb magyar filmje, melyben a konkrét bűncselekmény szörnyűségén is túlmutat a korszak, az ötvenes-hatvanas évek magyar nyomorúsága. Melyik foglalkoztatott inkább?
Sopsits Árpád: A hetvenes években hallottam először a martfűi rémről, a rádióban ment egy beszélgetés a védőügyvéddel. Már akkor feltűnt nekem, hogy mennyire nem kóserül működött az igazságszolgáltatás. Fektettem a témát, mert tudtam, hogy azt, amit szeretnék belőle kihozni, a kádárizmus kritikáját, nem lehet megcsinálni. A rendszerváltás után beadtam az ötletet tévéfilmnek, de nagyon megijedtek tőle, így nem is lett belőle semmi. Akkor vettem újra elő, amikor már hozzáférhettem a majdnem teljes dokumentációhoz.
MN: Mennyire követi a film a korabeli bírósági jegyzőkönyveket, peranyagokat?
SÁ: A tények, a megtörtént eset és az ítélet szintjén abszolút követi a valóságot. Komoly feltárómunkát végeztem. Elolvastam négyezer oldalnyi peranyagot, rendőrségi jegyzőkönyvet, tanúvallomásokat. A film jelentős része mégis fikció, hiszen a peranyagban nem szerepelnek a háttérbeli történések, hogy pl. milyen párbeszédek folytak a családok életén belül. A rendszer nem gyakorolt önkritikát. Szimbolikus figurákat, típusokat írtam meg, hiszen a szereplők többsége már meghalt. Azért is írtuk ki, hogy igaz történet alapján, mert A martfűi rém alapvetően fikciós film.
MN: Mind a hat kéjgyilkosságot, illetve két gyilkossági kísérletet a részletekig menően megmutatod.
SÁ: Az érdekelt, hogy egy sorozatgyilkos milyen működés közben, nem pedig az, hogy mit beszélnek róla. A színpadon sem szeretem, ha valamit elmondanak, és nem mutatnak meg. Mélyen egyetértek Hitchcockkal, hogy ami nincs megmutatva, az nincs. Szeretem a jelenidejűség erejét, ha itt és most történnek a dolgok, ha együtt mehetek a szereplőkkel. Mindenkinek a saját auráján belül próbáltam megmutatni az útját. Sorra felrúgom a pszichothrillerek kialakult tipológiáját, másfelől betartom, hogy legyen mit felrúgni.
MN: Milyen fogadtatásra számítasz?
SÁ: Az biztos, hogy megosztó film lesz. Háromszázhetvenezren nézték meg az előzetesét, magyar filmnek még nem nagyon volt ekkora előzetes nézettsége. A martfűi rém valójában nem brutális, nem folyik benne vér, sem láncfűrészes marcangolás. A tűréshatárig akartam elmenni, hogy a néző az áldozatok és a tettes oldaláról is érezze, milyen részt venni egy gyilkosságban. Reményeim szerint felkavarja majd az embereket.
MN: 2009 óta nem forgattál. Volt hiányérzeted?
SÁ: Volt olyan korszakom, amikor dacból csináltam valamit. Jelen esetben inkább arról van szó, hogy több filmem nem valósult meg. Volt egy támogatott tervem a Filmalapnál Petőcz András Idegenek című regényéből, ami végső fázisában megszakadt, a producer és az író között lévő konfliktus miatt. Egy korábbi könyvemmel még az MMKA-hoz pályáztam, ami az anyámról és rólam szóló film lett volna, és egy szatíraötlet a szocialista szoborparkról, ahonnan visszamennek a szobrok az eredeti helyükre. Igazán most aktuális a történet, mert azóta sokkal kegyetlenebb lett a világ. Egyszer még meg fogom csinálni.
MN: „Rendszerünk alapja a kiszámíthatatlanság. Ezzel tartjuk sakkban az ellenségeinket, na meg a barátainkat is” – mondja valaki a filmben. A mostani rendszer elleni dühödet is belepakoltad?
SÁ: A másik kedvenc mondatom: „Senki nem lesz hálás, ha kideríted az igazságot.”
A düh mellett inkább egyfajta tehetetlenséget érzek. Az ember néha úgy érzi, hogy a világ megváltoztathatatlan. Nagyon megvisel, hogy ugyanúgy működünk, mint régen. Az érdekek harca nem társadalmi berendezkedés függő, de hogy mennyire nő rá egy adott bűnügyre, az már társadalomfüggő. A móri gyilkosság esetében is azt láttuk, hogy másokat ítéltek el a valódi elkövetők helyett, és a valódi háttérharcokról még csak minimális információnk sincs.
MN: A móri gyilkosságot is filmre vinnéd?
SÁ: Sándor Palival beszélgettünk róla, amikor még a Hunnia Filmstúdiót vezette, de az az eset még túl közeli ahhoz, hogy igazi distanciánk legyen, és hogy hozzájussunk a megfelelő információkhoz. Mindenesetre szeretem, ha a valóság arcul csap. Ebből a szempontból olyan vagyok, mint Dosztojevszkij, akinek minden regénye valóságalapból indul ki.
MN: A Csillagban tizenegy évet ártatlanul lehúzó Réti is elég dosztojevszkiji figura a maga bűntudatával…
SÁ: Kissé hasonlít a Bűn és bűnhődés Mikolkájára, de nála nem a vallás, a szentség van a bűntudat mögött, hanem a szülei nevelték bele. A martfűi rémben mindenkinek, így a nyomozónak is megvan a maga bűnhődése. Arra törekedtem, hogy kizökkentsem a nézőt a komfortzónájából.
MN: A filmszakmát Kálomista Gábor feketelistája zökkentette ki a komfortzónájából, te is csatlakoztál a tiltakozókhoz. Mit remélsz több mint hatszáz filmes tiltakozásától?
SÁ: A külső és a belső félelem egyaránt működik. Pozíciójából adódóan senkinek nincs joga más emberek egzisztenciájával játszani úgy, hogy az kiszámíthatatlansággal járjon. Ha így épül fel egy társadalom, az nem társadalom, hanem káosz. Személyiségjogilag bizonyos szempontból igaza van Kálomistának, hogy kivágatta magát a Kút című filmből. Megtörtént egyfajta elnézéskérés ezzel kapcsolatban, de a helyzetet tartom rossznak, amit ez generált, ezért tiltakoztam.
MN: A Filmalap felállásakor ugyancsak sokadmagaddal tiltakoztál az egyablakos finanszírozási rendszer és az utolsó vágás joga ellen.
SÁ: Továbbra sem vagyok híve az egyablakos rendszernek, de a szakma kilencvenvalahány százaléka elfogadta az új rendszert. Egy fiatalnak nem lehet azt mondani, hogy várd meg, míg rendszerváltás lesz. Egy életművét lezáró ember már megteheti. Mindannyian valamilyen szisztémában születünk, nagyon ritka eset, hogy mi választjuk meg azt, legfeljebb megpróbálhatjuk megváltoztatni. Az igazi felelősségem abban áll, hogy mit alkotok. Azzal mélyen egyetértek, hogy továbbra se illesse meg a Filmalapot a végső vágás joga, mert az felszámolása lenne annak, hogy egy filmesnek van személyisége, arca. A Filmalap megbízása az állam részéről egy bizonyos pénzösszeg kezelésére és felelős elköltésére vonatkozik. Sokakban működik az öncenzúra, bennem pedig nem, legfeljebb nem kapok pénzt. Makacs vagyok.
MN: Mi a következő filmterved?
SÁ: A Tisza István elleni merénylet kapcsán próbálom megfejteni az ő történelmi helyzetét. Magyarország fordulópontja az I. világháború és a Monarchia szétesése volt. Tisza egy nagyon markáns, következetes, sőt jellemes ember volt a negatív döntései ellenére is. Bizonyos dolgokat tökéletesen ismert fel, a történelem őt igazolta, más szempontból viszont nem volt korszerű. Nem akarta kiszélesíteni a választójogot, de gátlástalanul halálba küldött embereket, akiknek nem adott választójogot. Nem akarta, hogy a nemzetiségek a magyarokkal egyforma jogot kapjanak, mert attól félt, hogy a magyarok szerepe a Monarchián belül megszűnik. Túlzott magyarságtudattól hajtva, mégis a magyarság érdekeit védve hozott meg bizonyos döntéseket.
MN: Régebben mondtad, pofátlan kitartás kell a szakmához. Rendezői nemzedéked egy része belefásult, nem forgat vagy meghalt.
SÁ: Egyre ritkábban szólalok meg. Az első és a második filmem között másfél év telt el, a második és a harmadik között három és fél. Ha így haladunk, nagyjából még két-három filmre van lehetőségem. Nem tudtam olyan nagy életművet építeni, mint Makk, Jancsó, Fábri vagy Szabó. Tehetség, kitartás, szorgalom, szerencse és a korral való affinitás kell ehhez a szakmához. Szegény Huszárik világhírű rendező lett volna, ha pár évvel később mutatják be a Szindbádot Cannes-ban. Ugyanabban a gondolkodásmódban sem Polanski Egy tiszta nője, sem Bo Widerberg Elvira Madiganja nem jobb a Szindbádnál.
MN: A Torzókkal jutottál a legtovább a nemzetközi elismertségben, egészen az Oscar-nevezésig. Fájlalod, hogy nem sikerült?
SÁ: Makk mondta nekünk a főiskolán, a díj korán jön vagy későn, soha nem jókor. Inkább akkor vagyok dühös, amikor nem nyerek, ha az indokok nem fedik a valóságot. A hetedik kör című filmemmel méltatlanul bántak. Kiverte a biztosítékot, hogy két gyerek lett benne öngyilkos, emiatt egy tisztességes elemzés sem készült róla. Több külföldi kritikus szerint is világklasszis lett volna, ha csak az egyikük lesz öngyilkos, mert akkor úgy üdvözölték volna, hogy van remény, de a valóságban is mindkét gyerek öngyilkos lett. És ezt hordta ki az én anyagom is. Ötven év kamaszkorát vizsgáltam a Torzókban, a Céllövöldében, A hetedik körben. Az elsőben a világ támad a gyerekre, a másodikban a gyerek támad a világra, a harmadikban a gyerek önmagára támad. Ennél nincs súlyosabb.
| A martfűi rém Megölnek egy lányt 1957-ben. Van indíték, van tettes, s bár ellentmondások is akadnak benne, de: van beismerő vallomás. Van ítélet. Csakhogy pár év múlva megint megölnek egy lányt. Aztán még egyet. S bár a szocializmusban, mint tudjuk, nem lehetnek sorozatgyilkosok, valaki csak végez az áldozatokkal – míg az életfogytiglani fegyházbüntetését töltő elítélt hiába folyamodik perújrafelvételért. A martfűi sorozatgyilkos esetén alapuló thriller ügyes zsánerdarab, egyszersmind érdekes történelmi film. A korrajz érzékletes: kirajzolódik a levert forradalom utáni magyar társadalom fojtogató élettere, a hatalom paranoiája, a személyes karriermegfontolások cinizmusa, amelyek következtében egy köztörvényes bűnügyet sem lehet megnyugtatóan feltárni. A legjobb pillanatokban nem a nyomozást, hanem a nyomozó szervek belső, politikával telített, kicsinyes érdekektől meghatározott harcait kísérhetjük figyelemmel. A szereplők motivációi erősek, hitelesek a reakciók, ismerős a gesztuskészlet és az életstratégia. Mi teszi mégis tönkre az egészet? Sopsits Árpád eddigi pályája során szívesen közelített meg élükre állított élethelyzeteket filozófiai aspektusból, s adott végletesen expresszív kifejezést az elvont, mégis konkrét létproblémáknak. Olyannyira, hogy legutóbbi, A hetedik kör c. munkáját már nem a felvetett lételméleti kérdések tették emlékezetessé, hanem a gyerek főhős öngyilkosságának bántóan részletező, esztétikai s etikai szempontból megkérdőjelezhető hosszúságú bemutatása. Sopsits mostani munkájában kevés a filozófia, viszont még több a direkt hatáskeltés: a gyilkosságok, az erőszaktevések, az erőszaktevői kielégülés aprólékos bemutatása. Ezeken felül csonkítással, felvágott vagy éppen oszló hullával is találkozhatunk – feleslegesen öncélú módon. TPP
Forgalmazza a Big Bang Media |
