Interjú

„Asszonyok, akiket mindennap látok”

Susana Morales Cañas színész

Film

Pályáját táncosként kezdte, a magyar néző viszont a Buendía família matriarchájaként, Úrsula Iguaránként ismerhette meg a Száz év magányból készített tévésorozatban. A kolumbiai művésszel Gabriel García Márquez könyvéről, a szereplőválogatásról, a tetoválások eltüntetéséről és az ágyjelenetekről beszélgettünk, de a latin-amerikai kultúra nőképe is szóba került.

Magyar Narancs: Érezhető népszerűséget hozott a Száz év magány adaptációjának de­cemberi bemutatója?

Susana Morales Cañas: Még alakulófélben van az egész. Az biztos, hogy nagyon furcsa a helyzet, mert én például ugyanaz a személy vagyok, mint két évvel ezelőtt, de az emberek másképp néznek rám. Persze, öröm a siker, hiszen a művészt az hajtja, hogy megpróbáljon utat találni az emberek szívéhez.

MN: Eredetileg táncos vagy. Voltak már színészi tapasztalataid korábban is?

SMC: Nem, nem voltak. Rám leginkább a spanyol „actriz natural” kifejezés illik, ami valami olyasmit tesz, hogy az embernek nem tanult, hanem hozott, természetes képessége van a szerepek eljátszására. Éppen megszereztem a táncművészeti diplomámat, amikor megkezdődött a Száz év magány szereplőválogatása. Az alkotók összesen tízezer embert néztek meg a huszonöt kiemelt szerepre. Nekem eszem ágában sem volt jelentkezni.

MN: Akkor miért mentél el a szereplőválogatásra?

SMC: Az egyik barátomat kísértem el. Szegény nagyon izgult, elkélt a támogatásom. Aztán ott mondták, hogy megnéznének engem is, megcsinálhatnám a castingot. Oké, megcsinálhatnám, de minek, úgysincs semmi értelme, gondoltam.

MN: Egy ilyen produkciónál minimum öt-hat rostán kellett átmenni…

SMC: Az első alkalom olyan interjú volt, mint a mostani beszélgetésünk, de inkább olyan általános kérdésekkel, hogy mi a nevem, ki vagyok, mivel foglalkozom. Ezután kétszer visszahívtak. Mivel nem vagyok képzett színésznő, nem hagyományos módon jártak el velem. A második visszahívásnál például azt kérdezte tőlem az interjúzó, hogy mikor volt utoljára nézeteltérésem valakivel. Elmondtam. Mire ő: beszéljünk róla! És akkor úgy tett, mintha ő lenne az, akivel összevesztem. „Sok mindent fogok mondani neked. Nem szeretném, hogy magadra vedd, de állj ki magadért!” – fordult felém. Három hasonló szituációs feladat következett, az utolsó fordulóknál pedig már párbeszédek is voltak.

MN: Kisfilmekben sem játszottál?

SMC: Szerepeltem néhány videóklipben Medellínben, a szülővárosomban, ahol most is élek, de csak táncoltam. Körülbelül két évig modellkedtem is. Elvégeztem egy akadémiát, volt néhány fotózásom kisebb medellíni márkákkal. De leginkább személyes projektekről volt szó, alapvetően fotós és sminkes barátokkal dolgoztam. Szó sincs modellkarrierről, csak kísérleteztem.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.