Magyar Narancs: Az Emma és a halálfejes lepkéről korábban azt mondta, ez volt élete legnehezebb forgatása. A súlyos téma vagy a körülmények miatt?
Borbély Alexandra: Minden szempontból. Szeretem, ha minél nehezebb feladatok találnak meg szakmailag, és soha nem gondoltam volna szlovákiai magyarként, hogy egyszer eljátszhatok egy ilyen szerepet. A megrázó témához persze hozzáadódtak a körülmények is: sokat fáztam. De az idegrendszeremnek is nagy kihívás volt ez a szerep. Mindehhez adott volt egy olyan rendező, Iveta Grófová, aki magáról is tudja, hogy nem feltétlenül könnyű vele a munka. Nekem azért nem volt nehéz vele, mert amikor kiszimatolom a tehetséget, az annyira inspirál és fókuszálttá tesz, hogy bármit megcsinálok. Olyankor nincs finnyáskodás – ha tizenötször kell zokogni, akkor annyiszor zokogok. Egy szlovák kolléganőm elmondta, hogy ő csak négyszer hajlandó sírni egy jelenet kellő megformálásáért, ilyen is van. Van a filmben egy tűzvészről szóló rész, ott órákig fent kellett tartanom magamban egy állapotot. Ebben elfáradt a lelkem és elfogytak a könnyeim, s akkor szóltam, hogy elfogytam.
MN: Egy történelmi film esetén jobban fel kell készülni az adott korszakból?
BA: Ezt mindenki máshogy csinálja, én a rendezővel szeretem átvenni a dolgokat és a jeleneteket, és persze utána kell olvasni a történelmi helyzetnek. De a legfontosabb, hogy magamban megkeressem a szerepem igazságát. Mindig találni akarok valakit a környezetemben vagy az emlékeimben, akire rímel a figura.
MN: Marika alakja kire rímelt?
BA: Nagymamámnak nagyon nehéz sorsa volt, nagypapám fiatalon öngyilkos lett. Ennek ellenére nem igazán láttam sírni, és a mai napig egy csodálatos, erős nőként tekintek rá, aki mindig tartja magát. Nekem ez az érzés már elég volt ahhoz, hogy tudjak belőle dolgozni.
MN: Pár alkalommal már Magyarországon is lehetett látni a filmet. Máshogy fogadták, mint Csehországban vagy Szlovákiában?
BA: Karlovy Varyban tipikus kritikus fesztiválközönség láthatta. Sajnos nem beszéltem senkivel a közönségből, de eleve furán éreztem magam, mert én is ott láttam először. Szerintem sokkos állapotban voltam, ráadásul végig azt néztem, hogy aki kimegy pisilni, visszajön-e, vagy ha valaki köhögött, arra gondoltam, hogy úristen, biztos nem is érdekli. De közben a velem tartó Pálmai Annán és az unokatestvéremen láttam, hogy benne vannak, és amikor Anna megszorította a combomat, már elhittem, hogy ez jó. A magyar közönség először Miskolcon láthatta, és egy pisszenés sem volt. Azt éreztem, hogy a szlovák–magyar viszonnyal kapcsolatban valami olyasmivel találkoztak, amiről eddig talán nem tudták pontosan, hogyan is történt. Utána az is felkavaró volt, hogy sokan kérdezték, miért nincs erről párbeszéd. Ez lehet ennek a filmnek a feladata. Szlovákiában megelőzte egy egyórás nyitóműsor a kétórás filmet, ott ült anyukám, nagymamám, a testvérem és Ervin is (Nagy Ervin színész, Borbély Alexandra férje – F. Á.). Szerintem az öcsém még soha nem volt rám ilyen büszke, és azt mondta, nagyon nagy kár, hogy ezt apu már nem láthatja. A Budapesti Zsidó és Izraeli Filmfesztiválon pedig azt éreztem, hogy nagyon sokan közvetlenül is érintettek a történetben, és ezért megfogta őket.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
