Interjú

„Én már nem kerülök ki semmit”

Borbély Alexandra színész

Film

A szlovákiai fasizmus felemelkedéséről készült Emma és a halálfejes lepkét hamarosan Magyarországon is forgalmazzák. A tabudöntögető film főszereplője az a Borbély Alexandra, akit mintha a határon túl többet foglalkoztatnának, mint Budapest környékén. Erről, a kisebbségi létről, férje politikai karrierjéről és az influenszerkedésről is beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Az Emma és a halálfejes lepkéről korábban azt mondta, ez volt élete legnehezebb forgatása. A súlyos téma vagy a körülmények miatt?

Borbély Alexandra: Minden szempontból. Szeretem, ha minél nehezebb feladatok találnak meg szakmailag, és soha nem gondoltam volna szlovákiai magyarként, hogy egyszer eljátszhatok egy ilyen szerepet. A megrázó témához persze hozzáadódtak a körülmények is: sokat fáztam. De az idegrendszeremnek is nagy kihívás volt ez a szerep. Mindehhez adott volt egy olyan rendező, Iveta Grófová, aki magáról is tudja, hogy nem feltétlenül könnyű vele a munka. Nekem azért nem volt nehéz vele, mert amikor kiszimatolom a tehetséget, az annyira inspirál és fókuszálttá tesz, hogy bármit megcsinálok. Olyankor nincs finnyáskodás – ha tizenötször kell zokogni, akkor annyiszor zokogok. Egy szlovák kolléganőm elmondta, hogy ő csak négyszer hajlandó sírni egy jelenet kellő megformálásáért, ilyen is van. Van a filmben egy tűzvészről szóló rész, ott órákig fent kellett tartanom magamban egy állapotot. Ebben elfáradt a lelkem és elfogytak a könnyeim, s akkor szóltam, hogy elfogytam.

MN: Egy történelmi film esetén jobban fel kell készülni az adott korszakból?

BA: Ezt mindenki máshogy csinálja, én a rendezővel szeretem átvenni a dolgokat és a jeleneteket, és persze utána kell olvasni a történelmi helyzetnek. De a legfontosabb, hogy magamban megkeressem a szerepem igazságát. Mindig találni akarok valakit a környezetemben vagy az emlékeimben, akire rímel a figura.

MN: Marika alakja kire rímelt?

BA: Nagymamámnak nagyon nehéz sorsa volt, nagypapám fiatalon öngyilkos lett. Ennek ellenére nem igazán láttam sírni, és a mai napig egy csodálatos, erős nőként tekintek rá, aki mindig tartja magát. Nekem ez az érzés már elég volt ahhoz, hogy tudjak belőle dolgozni.

MN: Pár alkalommal már Magyarországon is lehetett látni a filmet. Máshogy fogadták, mint Csehországban vagy Szlovákiában?

BA: Karlovy Varyban tipikus kritikus fesztiválközönség láthatta. Sajnos nem beszéltem senkivel a közönségből, de eleve furán éreztem magam, mert én is ott láttam először. Szerintem sokkos állapotban voltam, ráadásul végig azt néztem, hogy aki kimegy pisilni, visszajön-e, vagy ha valaki köhögött, arra gondoltam, hogy úristen, biztos nem is érdekli. De közben a velem tartó Pálmai Annán és az unokatestvéremen láttam, hogy benne vannak, és amikor Anna megszorította a combomat, már elhittem, hogy ez jó. A magyar közönség először Miskolcon láthatta, és egy pisszenés sem volt. Azt éreztem, hogy a szlovák–magyar viszonnyal kapcsolatban valami olyasmivel találkoztak, amiről eddig talán nem tudták pontosan, hogyan is történt. Utána az is felkavaró volt, hogy sokan kérdezték, miért nincs erről párbeszéd. Ez lehet ennek a filmnek a feladata. Szlovákiában megelőzte egy egyórás nyitóműsor a kétórás filmet, ott ült anyukám, nagymamám, a testvérem és Ervin is (Nagy Ervin színész, Borbély Alexandra férje – F. Á.). Szerintem az öcsém még soha nem volt rám ilyen büszke, és azt mondta, nagyon nagy kár, hogy ezt apu már nem láthatja. A Budapesti Zsidó és Izraeli Filmfesztiválon pedig azt éreztem, hogy nagyon sokan közvetlenül is érintettek a történetben, és ezért megfogta őket.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.