Interjú

„Az én hangom is erősebb”

Jay Rosenblatt dokumentumfilm-rendező

Film

Két egymást követő évben jelölték a filmjeit Oscar-díjra. A talált szalagokra és kollázstechnikára alapozott, személyes hangvételű rövid dokumentumfilmjeiről ismert rendezővel sikerről, múzsáiról és magyar ismerőséről beszélgettünk.

Magyar Narancs: A 80-as évek óta készít dokumentumfilmeket, több alkotását mutatták be a Sundance Filmfesztiválon, de független mozikban és olyan kiállítóhelyeken is vetítették műveit, mint a New York-i MoMA. A két Oscar-jelölés hozott valamilyen változást az életébe? Betört a mainstreambe?

Jay Rosenblatt: Elismerést érzek, egy nagyobb kör elismerését, hiszen az Oscart a világon mindenhol ismerik. A jelölések előtt legfeljebb filmes, dokumentumfilmes berkekben ismerték a munkáimat, meglehetősen jóleső dolog, hogy immár ilyen szinten is értékelnek. Bizonyos szempontból úgy érzem, a nominációk nemcsak annak a két filmemnek, hanem az egész pályafutásomnak szólnak. Azért különösen megtisztelő mindez, mert a jelölésekről a díjat odaítélő amerikai filmakadémia dokumentumfilmes tagozata döntött, tehát az elismerés a filmkészítő társaimtól érkezett. Magára a győztesre már a teljes tagság szavaz, így az inkább egyfajta népszerűségi verseny, amelyhez rengeteg pénz kell, de az én filmjeimnek nem igazán kampányoltunk.

MN: A tavaly Oscarra jelölt Zaklatásom történetének előzménye az 1994-es The Smell of Burning Ants című rövid dokuja volt. Ebben azt vizsgálta, hogy a fiúgyerekek felnövése hogyan fonódik össze az erőszakkal. Az ilyesmi elkerülhetetlen?

JR: Talán sikerült már némi fejlődést elérnünk, de még közel sem oldottuk meg a problémát. Leginkább az oktatás és a tudatosság fokozása segíthet. Akkor törhetünk ki az erőszak köréből, ha az emberek nagyon gondosan vizsgálni kezdik a saját életüket. Ha odafigyelés nélkül élünk, ugyanazokat a köröket futjuk újra és újra, és nem csak a fiúk és férfiak, de mindenki. A filmemben azt igyekeztem bemutatni, hogy a fiúgyerekeknek nincs igazi modelljük arra, hogyan legyenek férfiak. Egyedül arra tanítják meg őket, hogyan ne legyenek nők, ez pedig egy nagyon torz fejlődési minta. Negatív példa a pozitív helyett. Ennek köszönhetően a fiúk igyekeznek kimetszeni magukból saját feminin oldalukat, azt, amelyik gyengéd és érzelmes. Ezeket a tulajdonságaikat egyszerűen blokkolják, ez vezet végül erőszakhoz.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

Majd én!

A jelenleg legtámogatottabb politikai párt, a Tisza előválasztásának első fordulóján kívül a Fidesz-kongresszus időpontja, illetve a kormánypárti jelöltek létezése körüli múlt heti ún. kommunikációs zavar keltett mérsékelt érdeklődést a honi közéletben.

„Legalább két generáció kell”

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény

A magyar jogalkotás az elmúlt évtizedekben különös képet rajzolt a társadalomról. A törvények, amelyekről azt hittük, hogy semlegesek, valójában arcvonalakat húztak. A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.

A választókban bízva

Párttámogatás nélkül, főleg a saját korábbi teljesítményükre alapozva indulnak újra a budapesti ellenzéki országgyűlési képviselők az egyéni választókerületükben. Vannak állítólag rejtélyes üzenetszerűségek, biztató mérések és határozott támogatási ígéretek is.