Interjú

„Az én hangom is erősebb”

Jay Rosenblatt dokumentumfilm-rendező

Film

Két egymást követő évben jelölték a filmjeit Oscar-díjra. A talált szalagokra és kollázstechnikára alapozott, személyes hangvételű rövid dokumentumfilmjeiről ismert rendezővel sikerről, múzsáiról és magyar ismerőséről beszélgettünk.

Magyar Narancs: A 80-as évek óta készít dokumentumfilmeket, több alkotását mutatták be a Sundance Filmfesztiválon, de független mozikban és olyan kiállítóhelyeken is vetítették műveit, mint a New York-i MoMA. A két Oscar-jelölés hozott valamilyen változást az életébe? Betört a mainstreambe?

Jay Rosenblatt: Elismerést érzek, egy nagyobb kör elismerését, hiszen az Oscart a világon mindenhol ismerik. A jelölések előtt legfeljebb filmes, dokumentumfilmes berkekben ismerték a munkáimat, meglehetősen jóleső dolog, hogy immár ilyen szinten is értékelnek. Bizonyos szempontból úgy érzem, a nominációk nemcsak annak a két filmemnek, hanem az egész pályafutásomnak szólnak. Azért különösen megtisztelő mindez, mert a jelölésekről a díjat odaítélő amerikai filmakadémia dokumentumfilmes tagozata döntött, tehát az elismerés a filmkészítő társaimtól érkezett. Magára a győztesre már a teljes tagság szavaz, így az inkább egyfajta népszerűségi verseny, amelyhez rengeteg pénz kell, de az én filmjeimnek nem igazán kampányoltunk.

MN: A tavaly Oscarra jelölt Zaklatásom történetének előzménye az 1994-es The Smell of Burning Ants című rövid dokuja volt. Ebben azt vizsgálta, hogy a fiúgyerekek felnövése hogyan fonódik össze az erőszakkal. Az ilyesmi elkerülhetetlen?

JR: Talán sikerült már némi fejlődést elérnünk, de még közel sem oldottuk meg a problémát. Leginkább az oktatás és a tudatosság fokozása segíthet. Akkor törhetünk ki az erőszak köréből, ha az emberek nagyon gondosan vizsgálni kezdik a saját életüket. Ha odafigyelés nélkül élünk, ugyanazokat a köröket futjuk újra és újra, és nem csak a fiúk és férfiak, de mindenki. A filmemben azt igyekeztem bemutatni, hogy a fiúgyerekeknek nincs igazi modelljük arra, hogyan legyenek férfiak. Egyedül arra tanítják meg őket, hogyan ne legyenek nők, ez pedig egy nagyon torz fejlődési minta. Negatív példa a pozitív helyett. Ennek köszönhetően a fiúk igyekeznek kimetszeni magukból saját feminin oldalukat, azt, amelyik gyengéd és érzelmes. Ezeket a tulajdonságaikat egyszerűen blokkolják, ez vezet végül erőszakhoz.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.