Interjú

„Az én hangom is erősebb”

Jay Rosenblatt dokumentumfilm-rendező

Film

Két egymást követő évben jelölték a filmjeit Oscar-díjra. A talált szalagokra és kollázstechnikára alapozott, személyes hangvételű rövid dokumentumfilmjeiről ismert rendezővel sikerről, múzsáiról és magyar ismerőséről beszélgettünk.

Magyar Narancs: A 80-as évek óta készít dokumentumfilmeket, több alkotását mutatták be a Sundance Filmfesztiválon, de független mozikban és olyan kiállítóhelyeken is vetítették műveit, mint a New York-i MoMA. A két Oscar-jelölés hozott valamilyen változást az életébe? Betört a mainstreambe?

Jay Rosenblatt: Elismerést érzek, egy nagyobb kör elismerését, hiszen az Oscart a világon mindenhol ismerik. A jelölések előtt legfeljebb filmes, dokumentumfilmes berkekben ismerték a munkáimat, meglehetősen jóleső dolog, hogy immár ilyen szinten is értékelnek. Bizonyos szempontból úgy érzem, a nominációk nemcsak annak a két filmemnek, hanem az egész pályafutásomnak szólnak. Azért különösen megtisztelő mindez, mert a jelölésekről a díjat odaítélő amerikai filmakadémia dokumentumfilmes tagozata döntött, tehát az elismerés a filmkészítő társaimtól érkezett. Magára a győztesre már a teljes tagság szavaz, így az inkább egyfajta népszerűségi verseny, amelyhez rengeteg pénz kell, de az én filmjeimnek nem igazán kampányoltunk.

MN: A tavaly Oscarra jelölt Zaklatásom történetének előzménye az 1994-es The Smell of Burning Ants című rövid dokuja volt. Ebben azt vizsgálta, hogy a fiúgyerekek felnövése hogyan fonódik össze az erőszakkal. Az ilyesmi elkerülhetetlen?

JR: Talán sikerült már némi fejlődést elérnünk, de még közel sem oldottuk meg a problémát. Leginkább az oktatás és a tudatosság fokozása segíthet. Akkor törhetünk ki az erőszak köréből, ha az emberek nagyon gondosan vizsgálni kezdik a saját életüket. Ha odafigyelés nélkül élünk, ugyanazokat a köröket futjuk újra és újra, és nem csak a fiúk és férfiak, de mindenki. A filmemben azt igyekeztem bemutatni, hogy a fiúgyerekeknek nincs igazi modelljük arra, hogyan legyenek férfiak. Egyedül arra tanítják meg őket, hogyan ne legyenek nők, ez pedig egy nagyon torz fejlődési minta. Negatív példa a pozitív helyett. Ennek köszönhetően a fiúk igyekeznek kimetszeni magukból saját feminin oldalukat, azt, amelyik gyengéd és érzelmes. Ezeket a tulajdonságaikat egyszerűen blokkolják, ez vezet végül erőszakhoz.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.