Zanussi:„Az ördög láthatatlan”

Krzysztof Zanussi filmrendező

A világhírű lengyel rendező Idegen test című új filmjének vetítése miatt járt Budapesten. Mi azonban nem erről, hanem általánosabb kérdésekről akartuk tudni a véleményét.

Magyar Narancs: Ön hangsúlyosan moralistának mondja magát. Mit jelent ez manapság általában, illetve Kelet-Közép-Európában?

Krzysztof Zanussi: A morális értékek állandóak, csak az érvényesülésük módja különbözik, így ma újból ki kell gondolnunk, miként alkalmazhatók a modern világban. A jó, a rossz nem változik, de morális választásainkat újra kell fogalmaznunk az új körülmények között. Amúgy meg szerintem a művészet, legalábbis a narratív művészet másról sem szól, mint morális választásokról. Vegyük ­például Shakespeare-t! Miért gyilkol Lady Macbeth? Mert ezt választotta, hogy elérjen egy bizonyos célt. Miért fojtja meg Othello Desde­monát? Mert ez a morális választása. Azt hiszi, hogy igaza van. Manapság, a kommunizmus bukása után – amikor igen élesen vált el a jó és a rossz, és órára, percre tudhattuk, mikor árultunk el valakit, vagy mikor árultuk el magunkat – ez lassú, észrevétlen folyamat.
A nagy korporációk és minden szervezet, ami az új életet formálja, apránként foszt meg bennünket a szabadságunktól, igen kifinomult módon. Kezdetben irreleváns dolgokról van szó: például megmondják, hogy kedvelned kell a szusit, ha korszerű akarsz lenni. Aztán megmondják, hogyan kell öltözködnöd, és milyen vicceken helyénvaló, ha nevetsz. Főleg, ha a főnököd meséli őket – ilyenkor a harsány nevetés dukál. Szóval mindez egyfajta észrevétlen korrupció. De aztán egyszer csak úgy kezdenek viselkedni az emberek, mint a robotok. Nevetnek, mintha parancsra tennék, mert azt gondolják, hogy ez segíti az előmenetelüket. Nem akarom túlerőltetni a példákat, mindenesetre ez egy folyamat, és ilyenkor kell figyelmeztetnie a művészetnek: figyelem, rossz üzletet kötsz! Csak a munkádat add el, ne pedig a lelkedet! Manapság az ördög láthatatlan – ahogy mondani szokás, a részletekben rejlik –, és éppen ezek az apró lépések fosztják meg az embert a szabadságától. Megharcoltunk a szabadságért, sikerült is megszereznünk, most meg egyénileg eladjuk a munka­adónknak, a kormánynak, a korporációknak, és így újból nyomorúságos lesz az életünk. Hiszen szabadság nélkül élni nyomorúság.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Azt is jelenti ez a folyamat, hogy a morális értékeknek egyre kevesebb hely jut a társadalmak életében?

KZ: Nem, ezt nem állítom. Mindig lesz helyük, és mindig támadások érik őket. Ilyen az élet természete. Csak éppen ma láthatatlan ez a folyamat – éppen ezért kell rámutatniuk a művészeknek. Az emberek ugyanis konformisták, és észre sem veszik, hogy javában zajlik. Régen, ha valaki párttag lett, tudta, hogy ez mikor történt, és milyen következményei vannak. Ma viszont észre sem veszik az emberek, mikor nevetnek először egy viccen úgy, hogy nem is tartják mulatságosnak. De ez az ő döntésük.

MN: Egyre erősödő tendenciának látja ezt?

KZ: Nem annyira az erősödését érzem, mint inkább a folyamatosságát, hiszen amúgy is állandóan új kihívásokkal, veszélyekkel találjuk szembe magunkat. Viszont igen gyorsan fokozódik a jólétünk. Aggaszt a fiatalok helyzete, akik elszakadtak mindenféle szabálytól, az ezekre való utalásoktól is. Így aztán nem is sejtik, hogy falusi nagyanyjuk sokkal bölcsebb, mint a nagy cégeknél dolgozó coachok, akik csak az indoktrinációt közvetítik. Az esetleg írástudatlan nagymama sokkal többet tudhat amazoknál arról, hogy miről is szól az élet. Állandóan azt prédikálom: figyelj rá és a szü­leidre, akik egyáltalán nem olyan hülyék, amilyennek hiszed őket. Rendelkeznek azokkal
a tapasztalatokkal, amelyek neked még hiányoznak.

MN: És honnan kapták azokat a bizonyos értékeket?

KZ: Csak a család közvetíthette őket. Megállapodott értékekről van szó, amelyeket évszázadok során hozott létre, határozott meg a civilizációnk. Tartalmazza őket az irodalom, amellyel az iskolában ismerkedünk meg, és így inspirációs forrás is számunkra. Itt van például Márai Sándor, akinek a munkásságával Lengyel­országban csak mostanában kezdünk megismerkedni, de máris az elmúlt évszázad egyik legnagyobb írójának tekintjük. Nos, az ő műveit is az értékek forrásai közé számíthatjuk.

MN: Különös módon az értékek tiszteletben tartása nem feltétlenül függ össze a családi, társadalmi háttérrel.

KZ: Természetesen így van, de senki sem lehet nagy ember a morális értékek tiszteletben tartása, morális döntések nélkül. Ezek hiányában igen szegényes az élet.

MN: Hívő emberek számára ez természetes lehet, de ateisták ugyanúgy tiszteletben tarthatnak értékeket.

KZ: Ez egyértelműen így van, ebben a kérdésben nincsenek a különbségeknek szintjeik. Az a különbség, hogy ha egy hívő rosszat cselekszik, ennek tudatában van. Mások ilyenkor is úgy gondolják, hogy helyesen jártak el.

MN: Miért volna így, ha egyszer ők is rendelkeznek ugyanazokkal a morális értékekkel?

KZ: Nézze, a posztmodernizmus megpróbálja aláásni az erkölcsi érték eszméjét, ezért tartom kifejezetten mérgező filozófiának – túl azon, hogy egyébként is a marxizmus édes gyermeke. A volt marxistákból lettek a posztmodernek, Derridából, Foucault-ból – és van egy lengyel professzor, Zygmund Bauman, egy valamikori igazi sztálinista, őt is ide lehet sorolni. Politikai tiszt volt a hadseregnél, és a háború után része volt lengyel hazafiak kivégzésében. El is ismerte, hozzátéve, hogy ez abban az időben helyes volt, hiszen minden relatív.

MN: Ennek az egész értékproblémának nagyobb a súlya Kelet-Közép-Európában, mint másutt?

KZ: Nálunk ez az egész átalakulási folyamat felgyorsult. Ezért gyakori, hogy elveszetté válnak, főleg a fiatalok, hacsak nem tudják, hogyan álljanak ellen a fogyasztói társadalom csábításának.

MN: Ön miért maradt Lengyelországban annak ellenére, hogy kiterjedt családi kapcsolatai vannak külföldön?

KZ: Való igaz, felajánlották a rokonaim, hogy segítenek, ha kimegyek. Nekem viszont volt egy nagyon határozott érzésem, hogy a lengyel társadalomban több esélyem van rá, hogy megtaláljam és kifejezzem önmagam.

MN: Az adott politikai körülmények között is?

KZ: Igen, a kommunizmus ellenére is, amely korlátozta az általános esélyeimet, viszont cserébe különleges esélyeket kínált, mint mindenkinek, aki tudta használni a tömegtájékoztatási eszközöket. Engem ez nagyon csábított, és értem is el sikereket. Eredetileg az iparban dolgoztam volna, de ez nem sok esélyt kínált a művésszé váláshoz, ahhoz, hogy továbbítsak valamit a társadalom számára.

MN: Kezdeti tanulmányai alapján fizikus is lehetett volna…

KZ: Erre az a bejáratott válaszom, hogy szerettem a fizikát, de a fizika nem szeretett engem. Így hát fel kellett ismernem, hogy nincs esélyem a Nobel-díjra. Ennél kisebb díj pedig nem elégített volna ki.

MN: Magyarországon so­kaknak sokféle csalódást oko­zott a rendszerváltás. Ön hogyan látja a lengyelországi helyzetet?

KZ: Természetesen arra számítottam, hogy Lengyelország sokkal jobb hely lesz. Volt egy pillanat, amikor mindenki úgy érezte, hogy jobbá vált. A Szolidaritás évei az idealizmus időszakát jelentették. Azóta megfordult az árapály iránya, és már nem vagyunk annyira idealisták. Nem vagyunk olyan nagylelkűek, mint voltunk. De a társadalom még így is sokkal jobb, mint volt, sokkal több lehetőség áll előttünk. Ugyanakkor van mi ellen harcolni: korrupció, önzés. Szóval csalódott is vagyok, és boldog is.