Amikor Sztupa és Troché az igaz történetek természetéről cseréltek eszmét, mindkettőjükben szinte egyszerre merült fel Taj Paraszt és Sudri Bunkó emléke. Taj Paraszt rendes tag volt, afféle ezermester, aki egyszer feltalált valamit, amit megvett egy világcég, műszerbeindító bizgentyűt vagy bármit, egyszer spiccesen mesélt róla, de sem Sztupa, sem Troché nem tudta megjegyezni, hogy mifene az, pedig akkor érteni vélték, világosan állt előttük az egész spektákulum, sajna csak rövid ideig, mint amikor egy villámlás fényében tisztán látsz mindent, aztán újra sötétbe borul az egész hóbelevanc. Szóval ezzel a találmányával Taj Paraszt keresett egy zsák pénzt, annyit, hogy kettőnek is elég lett volna, ezért aztán a későbbiekben a köz szolgálatának szentelte magát, Sztupának és Trochénak is megbuherált valamit, és persze nem fogadott el semmit érte, de aztán az a valami örökké működött. A fizetség a figyelem volt, Taj Paraszt szeretett mesélni, Sztupa és Troché pedig hálás közönség volt. Sudri Bunkóról is tőle hallottak először, mint kedves kollégát említette, akit feltétlenül érdemes megismerni. Sudri Bunkó ugyancsak önálló egzisztencia volt, mint két komp tulajdonosa. A kompjait pedig abból vette, hogy kifundált valamit, amitől a kézi húzású komp gyorsabban haladt, vagyis inkább könnyebb lett húzni. Nem csoda, hogy Taj Paraszt rögtön meglátta benne a rokon lelket. De Sudri Bunkónak volt még egy tudománya. Olyan volt, mint egy mesehős. Nem is akármilyen mesehős, hanem többféle. Belülről. Amikor Sztupa és Troché felszálltak az átkelőhajójára, rögtön a kapitányi hidat lesték, hogy Sudri Bunkó ma melyik lesz. S ő ott állt a maga teljes sudribunkóságában, előreszegezett tekintettel, de Sztupa és Troché rögtön látták, hogy ma az Üvegmanó igazítja át rakományát a túlsó partra. Soha nem volt nézeteltérés, hogy mondjuk, Sztupa az Üvegmanónak nézi Sudri Bunkót, Troché meg mondjuk, a füstös képű Munk Péternek, soha. Egyszer Ómafán is tesztelték a dolgot, Sztupa rámutatott a kormányt tekerő Sudri Bunkóra, hogy na, Ómafácska, ki a mi révészünk? Ómafa egy pillanatra elhűlt, majd kinyögte, a Kövér Ezekiel, hitemre. S úgy is volt, kétségtelenül.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
