Magyar Narancs: A holokausztot ábrázoló játékfilmek esetében örök dilemma, hogy lehet-e, szabad-e fikcióba fordítani a történteket.
Vadim Perelman: De ki hozza ezeket a szabályokat? Ami engem illet, zsidó vagyok, és tanulmányoztam a holokausztot. Lars (Eidinger, a tábor főnáciját játszó német színész – a szerk.) a sajtótájékoztatón a felmenőiről beszélt – az én felmenőim az ellenkező oldalon álltak. Úgy vagyok ezzel, hogy ha az üzenet helyénvaló, beszéljünk bármiről nyugodt szívvel, ahogy csak tetszik. Az ízléstelenség persze nem megengedhető, egy musicalt ebben a témában azért én sem tudnék elképzelni.
MN: Claude Lanzmann, a Shoah című monumentális dokumentumfilm készítője odáig ment a szigorban, hogy nemhogy a fikciót, de a korabeli képeket is elvetette.
VP: Láttam a Shoah-t, és szinte minden más témába vágó filmet. A fikciós feldolgozások azonban jóval több fiatalhoz elérnek. A Shoah csodálatos mű, de talán tizedannyian látták, mint egy játékfilmet. Én azt mondom, hogy mindenki úgy érje el a fiatalokat, ahogy tudja, ami nem jelenti azt, hogy el lehet könnyelműsködni a dolgot, de ha engem kérdez, egy kis humor még nem bűn. Persze egyetlen film sem képes megváltoztatni a világot, erre még Az akarat diadala, Leni Riefenstahl opusa sem volt képes. Pedig ennél monumentálisabb propagandadarab, vagy ha úgy tetszik, reklámfilm, nem létezik.
MN: Az ún. holokausztfilmek közül melyek állnak közel önhöz?
VP: A Saul fia. Nagyszerű film. A klausztrofóbiája! Úgy éreztem, ott vagyok, abban a világban. Nagyon hatásos, nagyon ijesztő. Ez az ábrázolás a lehető legmesszebbre esik Hollywoodtól. És nagyon messze esik az én filmemtől is. A Perzsa nyelvleckék inkább közönségfilm.
MN: A Schindler listája?
VP: Az talán túlságosan is közönségbarát. Én valahol a kettő között vagyok.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
