"Fogalmam sem volt, hogy titkos megbízott vagyok" - mondja a szentendrei festőművész, aki tisztázni szeretné magát a vád alól, hogy jelentéseivel bárkinek is ártott volna.
Levelet kaptam Hajdú László festőművésztől, akit Nyilván tartottak - Titkos szolgák a magyar rock körül 1960-1990 című kötetemben a "László" fedőnevű titkos megbízottként (fn. tmb.) azonosítottam, s idéztem M-39685 jelzetű Munka-dossziéja egyik jelentését. Ez azt bizonyította, hogy a Vajda Lajos Stúdió tagjainak részvételével működő Bizottság együttes iránt 1980 őszén, nem sokkal a hajógyári-szigeti bemutatkozásuk után már érdeklődött az állambiztonság. Semmitmondó jelentés volt, jóllehet "operatív szempontból informatív"-nak minősítette Hargitai Gábor, a Pest Megyei RFK III/III. osztályának főhadnagya, "László" tartótisztje, aki ezt írta az "Orvos" fn. "T"-lakáson, 1980. november 27-én tartott, beütemezett találkozójuk után:
"A tmb. kérdésemre elmondta, hogy a zenekar tagjainak neveit nem sikerült megállapítania, valamint a stúdió tagjainak politikai véleménynyilvánításaira, ellenséges politikai céljaikra, terveikre vonatkozóan nem rendelkezik ismeretekkel. (...)
Intézkedés: 1. Hivatalos kapcsolatunk útján a stúdió jelenlegi tagjainak, valamint a >>Bizottság
A legfontosabb beszervezési adatokat tartalmazó 6-os karton alapján azt írtam, Hajdú László 1977-től 1983-ig állt állambiztonsági szolgálatban, s maga kérte az együttműködés megszüntetését. A karton alján a 07-es kód jelzi: ekkor kizárták a hálózatból. Az éveken át tartó kapcsolat tényét nem tagadja, de nehezményezi, hogy hitelt adtam a főnöke elvárásait teljesíteni igyekvő III/III-as tiszt minden szavának. Hajdú állítja: a dossziéban leírtakkal ellentétben Hargitai soha nem adott neki "feladatot", s éppen a jelentések szövege bizonyítja, hogy nem is működött együtt vele.
De mit értünk együttműködés alatt? Ha azt, hogy valaki időről időre találkozik egy tiszttel és beszélgetnek, akkor Hajdú László együttműködött. Ha azt, hogy az általa elmondottak vagy leírtak tartalmaztak-e bárkiről bármi negatívumot, akkor nem. De soha ne feledjük: a legártalmatlanabbnak látszó információ is kapóra jöhetett a belügynek.
"László" tmb.-tevékenységével kapcsolatban egy dolgot pontatlanul írtam a könyvben: azt, hogy első jelentését a Haza és emberiség című előadásról "és annak helyi művészkörökben tapasztalható visszhangjáról" írta. Valójában az M-dossziéban található kézírásos szöveg csak elmélkedés a Haza és emberiség apropóján, nem tartalmaz információt a művészkörök visszhangjáról, nincs nyoma benne a tartótiszt által várt negatív véleményeknek; épp ezek hiányára hívja fel beosztottja figyelmét Budai János alezredes osztályvezető: "Pest megyei Hírlap-cikknek egészen jó! Nem ezt kérjük a hálózattól."
Figyelmetlenségemért elnézést kértem Hajdú Lászlótól, aki egyébként az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára számára megírta, s az alábbi interjúban el is mondja saját történetét.
Előbb azonban röviden "László" Munka-dossziéjáról.
*
Kutatásom során láttam szorgos ügynöki tevékenység megannyi bizonyítékával teli, többkötetes aktákat. "László" M-dossziéja ezekhez képest vékony és üres. 1977. június 10-én nyitották meg. Az időközben hadnagyból főhadnaggyá előlépett tartótiszt és a tmb. találkozásának utolsó nyomát az 1982. szeptember 6-i bejegyzés rögzíti a 47. oldalon - öt év alatt ez nem sok -, a zárólap dátuma 1983. április 12. Számos jelentés szerint a tmb. lemondta vagy elbliccelte a megbeszélt találkozót. Ismerőseiről nyilatkozva kedvező tulajdonságaikra szorítkozott, politikai jellegű érdeklődésre pozitív vagy kitérő választ adott. Néhány példa:
Szalóki Béláról: "(...) agilis, >>nyüzsgő
Nagy B. Istvánról: "(...) visszahúzódó, nehezen barátkozó típusú ember (...) igen tehetséges festőnek ítéli meg. (...) politikai beállítottsága pozitív, ezt arra alapozza, hogy tőle ellenséges kijelentéseket nem tapasztalt. Konkrét baráti-ismerősi kapcsolatairól nem tud, de feltételezése szerint, melyet társadalmi funkciójára alapoz, ez az ismeretségi kör igen széles körű lehet. Külföldi kapcsolatairól nem tud."
Farkas Ádámról: "(...) szentendrei környezetében a >>legszimpatikusabb
Hann Ferenc művészettörténészről: "A rábízott feladatokat lelkiismeretesen, jól végzi el. Jó szervező, agilis. Jelenleg esti tagozaton végzi a marxista egyetemet. Szakmai körökben tekintélye van, elismerik tudását. Politikai kérdésekben (...) nem nyilvánít véleményt."
Másokról - a korábban idézett Bizottság/VLS-jelentésen kívül - még ennyit se mondott. Ha mondott volna, nyilván lenne nyoma: az operatív tiszt elemi érdeke, hogy minél "tartalmasabb" jelentéseket produkáljon. Hargitai beírása szerint azonban semmi nem jutott a tmb. tudomására az 1956-os "ellenforradalom 25. évfordulójával kapcsolatos negatív jelenségekről", nem tudott arról, hogy környezetéből bárki nyugati országba szándékozott volna utazni, hivatalos bécsi útja során "ő és ismerősei ismeretségeket nem kötöttek, egyéb - az eligazításnak megfelelő - adat, tény nem jutott tudomására."
Egy jellegzetes bejegyzés a főhadnagytól:
"Operatív lehetőségei körében - szentendrei művésztelep, szabadfoglalkozású és amatőr művészek - tapasztalt-e a lengyelországi eseményekkel kapcsolatos ellenséges politikai jellegű kijelentéseket, társadalomra veszélyes magatartásra utaló adatokat, tényeket, pl. >>szolidaritást célzó hangulatkeltést
Konkrétumként csupa egyenes úton is beszerezhető információt adott "László", amikor például 1981 januárjában elárulta a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége Pest megyei területi szervezete vezetőinek a névsorát, majd azt, hogy kikkel utazik az év októberében egy bécsi kiállításra - az egyetlen kivétel: 1977-ben leírta néhány nyugati ismerőse címét, de kapcsolattartásuk tartalmáról az erre irányuló kérés ellenére sem adott írásos információt.
Természetesen ez is több a semminél és az ildomosnál; titkos-szolgálati értéke annyi lehet, mint apró mozaikdarabkáké egy nagy képben.
*
Magyar Narancs: Hogyan került kapcsolatba az állambiztonsági szolgálattal?
Hajdú László: 1968-ban kerültünk Szentendrére, akkor építették ezeket a műteremlakásokat. Fiatal, kisgyermekes festőként megpályáztam az egyiket, és ideköltöztünk. Mindig aktív voltam a szakmai közéletben, Szentendrén is, de majdnem tíz év telt el, mire "sikerült" felhívni magamra a figyelmet, és rám szálltak. Hihetetlenül hangzik, de fogalmam sem volt arról, hogy be akarnak szervezni, és egyáltalán mibe akarnak beleráncigálni. 1976-ban útlevélkérelmet adtam be, Görögországba készültünk a barátaimmal, a családdal. Ez már nem az első alkalom volt, '64 óta minden további nélkül, meghívólevél alapján rendszeresen kaptam útlevelet. Abban az időben már postán küldték, ezért elég különösnek tűnt, hogy az Aradi utcába kellett bemennem érte. Hargitai az állambiztonsági szervek tisztjeként mutatkozott be azzal, hogy szeretne velem beszélgetni. Semmi egyebet nem kért, csak azt, hogy ha hazajövök, hívjam fel, és meséljem el az úti élményeimet. És hivatkozott jó néhány szentendrei művész barátomra, akikkel jó kapcsolata van.
MN: Gondolom, nem akar neveket mondani.
HL: Eszem ágában sincs, mert akinek ebben az ügyben bármiféle érintettsége van, az gyanúba kerül, és könnyen rosszindulatú pletykák tárgyává válik. Én soha senkinek nem akartam ártani. De a legnagyobb jóindulat mellett is árthat az ember, ha csak a nevét is megemlíti valakinek. Ez borzasztó. Szóval ezzel a kéréssel elrontotta az utamat, de megígértem neki, hogy elmesélem, mi volt Görögországban. Nem szabad megígérni olyasmit, amit az ember nem szívesen tart be. Én be szoktam tartani az ígéreteimet, de öt-hat hónap is eltelt, és képtelen voltam felhívni. Elvesztette a türelmét, és egy nap becsöngetett hozzánk.
MN: Nem telefonált ide előtte?
HL: Nem. A feleségem is itthon volt. Azt mondta, semmi egyebet nem akar, mint valamiféle baráti viszonyt kialakítani. Egy kapcsolatot elindítani.
MN: Teljesen szürreális, hogy ezzel a szöveggel beállít egy harminc körüli házasemberhez egy hasonló korú civil ruhás rendőr.
HL: Éreztem, miről van szó, de ő azt kérte tőlem, hogy segítsek neki eligazodni a kulturális közéleti területen. Mi a véleményem az absztrakt művészetről, a figurális művészetről, mik a divatos tendenciák, szóval abszolút politikasemleges, mondhatni kultúrpolitikai kérdésekben volt kíváncsi a véleményemre. Fogalmam sem volt, hogy kiállítottak rólam egy úgynevezett 6-os kartont, és beleírták, hogy "kulturális területen, hazafias alapon, László" fedőnévvel tmb. vagyok, titkos megbízott. A doszsziém is tele van valótlanságokkal. A döntő valótlanság az, hogy Hargitai nekem "feladatokat" adott, és én ezekkel "egyetértettem". Ez teljesen abszurd. Sok helyen szerepel így, aztán a későbbi iratokból kiderül, hogy a "feladatot" nem teljesítettem.
MN: De ha nem adott "feladatot", akkor hogy került hozzá az a kézírásos szöveg a Haza és emberiség című tanácskozásról?
HL: Nyilván feladatként kapta a főnökétől, hogy én figyeljem meg, elhangzanak-e negatív vélemények művészkörökben, és ezt jelentsem. Ezt nekem Hargitai nem merte így beadni, mert akkor abban a pillanatban azt mondom, nem erről volt szó, nem erre kért, ilyesmire nem vállalkozom. Az első "feladatomról" szóló jelentés gyakorlatilag az az előadás, amit a tanácskozáson el akartam mondani, de idő hiányában nem tudtam. Azt ígérték a szervezők, hogy megjelenik egy brosúra, abban leközlik. Megírtam az előadásomat és leadtam. A brosúra megjelent, de nem volt benne. És most, 25 év után itt köszön vissza, a dossziéban. Hogy ez mennyire nem jelentés volt, az magából a dokumentumból derül ki, mert teljes névvel van aláírva: Hajdú László. Hargitai kihúzta, kitörölte a Hajdút, maradt a László - merthogy addigra már a 6-os kartonomra, tudtomon kívül, fedőnévként a "László"-t jegyezte be. Ez a szöveg nem teljesen azonos azzal, amit eredetileg írtam, mert azt nem kaptam vissza, de megírtam neki még egyszer, miután a véleményemre volt kíváncsi kulturális kérdésekben. Erre az úgynevezett jelentésre írta rá a főnöke, hogy Pest Megyei Hírlap-cikknek egész jó, de nem ezt kérik a hálózati személyektől.
MN: Első alkalommal nyilvános helyen találkoztak, másodszor már egy lakáson. Erre hogyan került sor?
HL: Ekkor kezdtem rájönni: már nem arról van szó, hogy segítsek neki kulturális kérdésekben eligazodni, hanem ennél többről. Be kell vallanom, ez gyengeség volt a részemről. Mindig kijelölte a következő dátumot. És én meg-ígértem, hogy ott leszek. A mai eszemmel sem tudom, hogyan lehetett volna ezt elkerülni. Egyszerűen arra gondoltam, hogy amíg nem kér vállalhatatlant, addig elmegyek és beszélgetek vele. Úgy éreztem, olyasféle kapcsolat ez, mint amikor megtámad egy harapós kutya: tudom, hogy ha elszaladok vagy hátat fordítok neki, belém mar. De ha szembefordulok vele, csitítgatom és próbálok kihátrálni, akkor megúszom. Találkoztunk egy presszóban. Aztán elmentem a következő találkozóra is, megint egy presszóba.
MN: Ez Pesten volt?
HL: Igen, a főiskolával szemben. Arra volt dolgom, így beszéltük meg. Meglepődtem, hogy nem egyedül jött, hanem egy idősebb férfival, gondolom, Budaival, a főnökével, aki nem tudhatta, hogy Hargitai milyen szőrmentén bánik velem. A szavaiból az derült ki, hogy úgy tudja, be vagyok szervezve. Elmesélte, hogy hasonló kapcsolatuk volt egy szentendrei kollégámmal, akit én nagyon jól ismerek, megmondta a nevét is. Biztos vagyok abban, hogy az illető nem volt besúgó. De megemlítette a nevét, azzal, hogy évekig csak az idejüket rabolta, nem azt kapták tőle, amit vártak, és ha velem is így járnak, akkor megyek a süllyesztőbe. Fenyegető volt, de még ezt is ilyen körmönfontan fejezte ki - ha nem azt kapják tőlem, amit akarnak... Nem mondta ki, hogy mások negatív véleményeit kell megfigyelnem és besúgnom. Tudta, hogy akkor túlmenne egy határon. Gondoltam, előbb-utóbb, ha tőlem sem azt kapják, amit szeretnének, majd megyek a süllyesztőbe, de addig is időt nyerek. És akkor egy érdekes közjáték következett: bejött a presszóba egy ismerősöm, aki itt lakott, a művésztelepen, ma már nem él szegény. Köszöntünk egymásnak. Ettől az öreg belügyes baromi ideges lett, és azt mondta, többet presszóban Hargitaival ne találkozzak, majd kitalálnak valamit.
MN: Így jutottak el 1978. április 28-án az "Orvos" fedőnevű lakásra.
HL: Azt beszéltük meg, hogy nyilvános helyen találkozunk. De nem mentem be a presszóba, mert a sarkon állt a kocsija: üljünk be, majd ott elmeséli, mi van. Azt mondta, fölmegyünk egy barátja lakására, aki épp nincs otthon, ott nyugodtan beszélgethetünk. Csak most, utólag tudom, hogy ez volt az "Orvos" fedőnevű lakás. "budán, a Viador utcában. Ettől kezdve jó néhányszor ide beszéltünk meg találkozót.
MN: A jelentés szerint kioktatta önt a konspirációs szabályokra. Mire emlékszik ebből?
HL: Megbeszéltük, hogy legközelebb mikor jöjjek. Az utcán kell várnom, és ha ő már ott van, jelez nekem az ablakon keresztül, hogy felmehetek. Soha nem találkoztam a házigazdával, de egyszer, alig tíz percre rá, hogy megjöttem, csöngettek. Hargitai ideges lett, betuszkolt a másik szobába. Susmorgást, pusmogást hallottam, az illető elment, kijöhettem. Akkor valami olyasmit mondott, hogy ő végül is állambiztonsági tiszt, bizonyos konspirációs szabályok kötik, ez az egész nem miattam van, hanem őmiatta. Egy alkalommal figyelmeztetett: az, hogy mi ismerjük egymást, államtitok, erről ne beszéljek senkinek. Úgy emlékszem, alá is íratott egy cetlit, hogy tudomásul veszem, hogy az államtitok megsértése nyolc év börtönnel jár. Ez a fenyegetés, a Budai szavai, hogy megyek a süllyesztőbe, aztán ez a titkos lakás együtt elvezettek oda, hogy valahogy ennek véget kell vetnem. Mesélni kezdtem neki arról, hogy én festőművész vagyok, de nem tudok már emiatt se dolgozni, se aludni. Én nem tudok hazudni, nem tudok titkot tarta-ni, hagyjon engem békén. De ez hosszú folyamat volt.
MN: Aminek az elején megadta nyugati kapcsolatai nevét, címét.
HL: A presszóban megkérdezte, kikkel vagyok kapcsolatban Nyugaton élőkkel. Abban az időben az útlevélkérő lapon is volt egy rovat a Nyugaton élő ismerősök, rokonok számára. Leírtam neki néhány nevet és címet, amelyről biztos voltam vagy gyanítottam, hogy úgyis tudja. Az egyik egy '56-os disszidens bécsi barátomé volt, akitől meghívóleveleket kaptam, azok úgyis keresztülmentek a belügyön.
MN: Aztán jellemzést adott négy szentendrei ismerőséről, és ezeket alá is írta mint "László".
HL: Arra akart rávenni, hogy válasszunk egy álnevet. Van nekem saját nevem, mondtam, semmiféle álnevet nem vagyok hajlandó használni, amit elmondtam, azt vállalom, az igaz, teljes nevemmel bármikor aláírom. Erre azt mondta, nézze, László, elég csak a keresztnevét odaírnia, egymás között vagyunk. Megint csőbe húzott, szégyellem, balek voltam. Senki életemben nem hívott Lászlónak, csak ő. Ennek is volt szerepe, most már tudom, a fedőnév. Elővett egy táskaírógépet, és legépelt pár sort. Csak arra tudtam gondolni, hagyjuk már abba ezt az egészet, hadd mehessek haza. És akkor aláírtam, hogy László. Ez butaság volt. Arra gondolhattam, hogy semmi olyat nem írok alá, amit bárki előtt bármikor ne vállalnék. Küzdök a saját emlékeimmel is, igyekszem úgy elmondani, ahogy történt. Általában valamiféle provokációval indított. Nagy B. Pistával kapcsolatban például, hogy baj van vele, bejár az angol követségre. Nyelvtanfolyamra. Ez már akkor is elég mulatságos volt. És akkor, hogy ne piszkálják őket, elmondtam, hogy ez egy tehetséges, rendes ember, jó barátom. Hann Feriről köztudomású volt, mennyire utálja a rendszert. Meg kellett valahogy védenem, ezért még azt is elmondtam róla, hogy marxista esti egyetemre jár. Akkori, fiatal énemet ma már távolabbról és kívülről látom. Ritkán kezdeményeztem, a velem történteket viszont kihívásnak tekintettem, mindenre kíváncsi voltam. Nem volt bennem kellő bizalmatlanság és különösebb veszélyérzet. Belső biztonságom abból fakadt, hogy létezett számomra egy morális határ, amelyről tudtam, hogy képtelen lennék átlépni. Az, hogy engem megtaláltak, és nálam kérdezősködtek, az én szerencsétlen problémám, de nem az én felelősségem. Hogy mit válaszoltam - az már igen. De aki ítélkezni próbál felettem, az legyen szíves, csak e válaszok ismeretében tegye.
MN: Hogyan tudott végül kiszállni?
HL: Amikor Hargitai úgy érezte, hogy konkrétabban a lényegre térhet, olyasmit kezdett kérni, amit már nem volt nehéz megtagadnom. Írjam fel neki a művésztelepre behajtó külföldi autók rend-számát. Erre kerek perec nemet mondtam. Ez nagyon eltér az eredeti kéréstől, amivel a kapcsolatunk indult, erre nem vagyok hajlandó. Amikor végül is fehéren feketén kiderült, hogy ügynökhálózatba való beszervezésről van szó, nemet mondtam. Erre ki kellett valamit találnia. Már említettem, panaszkodtam neki, hogy így nem tudok festeni. Kértem, hogy szüntessük meg ezt a kapcsolatot. A főnökének nyilván nem szívesen adta volna be, hogy "László" nemet mondott. Kitalálta, hogy azt mondtam: a Magyar Nemzeti Galéria felkért egy kiállításra, és a fél év alatt, amíg a képeken dolgozom, "pihentetnek"; majd csak történik valami, és engem nem veszít el. 1982 szeptemberében egy égei-tengeri vitorlás körúton vettem részt, akkor már postán jött az útlevél, nem erőltették tovább a kapcsolatot.
MN: Hargitai 1982. augusztus 22-i jelentése szerint a fél évi pihentetés után visszatért "László" jelentette neki, hogy "sikeresen lebonyolódott a kiállítása".
HL: Én ilyen hülyeséget nem mondhattam. 1982-ben sehol nem volt kiállításom, a Nemzeti Galériában pedig soha. Nemhogy sikeres kiállításom nem volt, de szép lassan süllyesztőbe tettek. '77-ben önálló tárlatom volt a Műcsarnokban, ezután 1989-ig sehol. Szentendrén, a képtárban be volt tervezve, de elmaradt, évről évre csak tologatták. Mai napig nem volt Szentendrén önálló kiállításom. Rövid idővel azután, hogy Hargitainak nemet mondtam, a Képcsarnok felbontotta a szerződésemet: arra hivatkoztak, hogy eladhatatlanok a képeim. Egyet-egyet elutasítottak azelőtt is, de stúdiós koromban úgyszólván a képcsarnoki eladásokból éltünk. Mi ez, ha nem süllyesztő?
MN: Megbeszélte ezt a dolgot azokkal, akik felbukkantak ezekben a papírokban?
HL: Igen. Egyikük mondta is, hogy egyetlen rossz szó sincs róla a jelentésben, a barátságunk 25 év után mégis elhidegült. Ha valakiről kiderül, hogy volt egy ilyen kapcsolata, az emberek igyekeznek távol tartani magukat tőle. Ha valakit tönkre akarnak tenni, elhíresztelik róla, hogy III/III-as ügynök. Ennek nem lehet az ellenkezőjét bizonyítani. Ha valaki ilyesmibe keveredett, de végül is nem volt ügynök, azt egyedül ezek az iratok tudják bizonyítani. De az iratok tartalma nem érdekli az embereket. Az Alkotóművészek Egyesületénél felszólítottak, mondjak le a Képzőművészeti Tagozat elnökségéről. Megaláztak. Megszégyenítettek. Teljesen megváltozott az életem. Kiestem abból a társadalmi közegből, ami egy művész lételeme. Érzem a környezetemen, a barátaimon, hogy tudnak a dologról, de nem tudják pontosan, miről van szó. Tartózkodóak, kerülik a témát. A legrettenetesebb, hogy hallgatás vesz körül. Nem tudhatom, mit gondolnak rólam. És nem kezdeményezhetek magyarázkodó beszélgetéseket. Egy barátom szerint az emberek számára nincs jó besúgó meg rossz besúgó. De én egyik se voltam, se jó, se rossz. Hát ezt nehéz bizonyítani. Maga az érintett hiába mondja. Egyesek azt terjesztik, hogy én vagyok az Inconnu-csoportról jelentő, "László" fedőnevű ügynök. Borzasztó, hogy a rágalom terjed, az igazság nem.
MN: Pedig az ön M-dossziéjában szó sincs az Inconnu-csoportról, az egy másik "László" lehetett. Nem volt ritka a fedőnév-azonosság.
HL: Én akkor hallottam először az Inconnu-féle Artéria Csoportról, amikor a szentendrei tanácselnök jóvoltából a Fő téren kaptunk egy helyiséget, és létrehoztuk az Artéria Galériát, ahová meghívtuk a vajdásokat is. Az Inconnu egyik tagja akkor tiltakozott, hogy ezt a nevet vettük fel. Tőlük teljesen függetlenül találtuk ki, nem tudtuk, hogy az Inconnun belül működik egy ilyen csoport. Végül azt mondták, nem érdekes, hadd menjen.
