"Az ellenségek tovább élnek" - Franco Zeffirelli film- és operarendező

Film

2009-ben még - nagy olasz alkotóknak ez nyilván kötelező - filmre vett egy húszperces szerelmi vallomást Rómához. Tavaly a Veronai Aréna külön évadot szentelt monumentális operarendezéseinek. Idén beiktatták a nevét viselő alapítványt, de már hátat fordított a világnak, ahogy mondja: kiábrándult. Most azért hívtuk fel, hogy a száz éve született Nino Rotáról meséljen.

2009-ben még - nagy olasz alkotóknak ez nyilván kötelező - filmre vett egy húszperces szerelmi vallomást Rómához. Tavaly a Veronai Aréna külön évadot szentelt monumentális operarendezéseinek. Idén beiktatták a nevét viselő alapítványt, de már hátat fordított a világnak, ahogy mondja: kiábrándult. Most azért hívtuk fel, hogy a száz éve született Nino Rotáról meséljen.

*

Magyar Narancs: Hogyan emlékszik rá?

Franco Zeffirelli: Érzékeny, szelíd ember volt, de vonzották az erős, kissé őrült személyiségek, mint Fellini. Fellini biztosan neki köszönheti a szerencséjét. Utolsó közös munkájuk, A zenekari próba utáni filmjei elhalványulnak a korábbiakhoz képest. Nino imádta Federicót, bármit megtett volna érte.

MN: Hogyan és mikor került kapcsolatba vele?

FZ: Dátumokat ne kérdezzen. Az egyik koncertjén találkoztam vele a Santa Cecilia Akadémián. Később a Teatro Eliseóban dolgoztunk együtt, ahol én Visconti mellett kezdtem prózai darabokat rendezni. Két előadásomhoz írt kísérőzenét, a Nem félünk a farkastólhoz és egy olasz darabhoz, aminek már nem emlékszem a címére. Spoletóban, a művészeti fesztiválon színre vittem egy két énekhangra és zenekarra írt mikrooperáját. Olaszországon kívül kevéssé köztudott, hogy Nino valóságos remekműveket alkotott a vígopera műfajában. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a huszadik század Donizettije volt.

MN: Az igazi nagy találkozásaik azért csak a mozihoz kötődnek.

FZ: Shakespeare-hez, a Makrancos hölgyhöz a csodálatos Liz Taylorral és Richard Burtonnel, a Rómeó és Júliához, aminél szebb zenét azóta sem hallottam.

MN: Emberileg szót értettek?

FZ: Kezdetben volt köztünk némi távolságtartás. Amikor már barátok lettünk, bevallotta, hogy tartott tőlem. Azt mondta, ti, toscanaiak, firenzeiek olyan nagyra tartjátok magatokat. Gyakran feljártunk egymáshoz. Amikor a maga szerénységével leült a zongorához, hirtelen más dimenzióba kerültem. "Most mit játszol, Nino?" "Nem tudom" - felelte. "Nem írod le?" "Minden hangjegy itt van a fejemben" - mondta. Nagy fantaszta volt. Valami született jóság, utánozhatatlan könnyedség jellemezte.

MN: Szinte már mindenki elment azok közül, akikhez önt szoros alkotói vagy személyes barátság fűzte: Maria Callas, Luchino Visconti, Liz Taylor...

FZ: Az ellenségek tovább élnek, mint a barátok. Ez régi "szabály". De nem múlik el nap, hogy ne hallgatnám Callast, ne nézne rám a fotókról Luchino. Szép életem volt.

MN: Egyszer azt mondta, film és színház nélkül tudna élni, zene és opera nélkül nem.

FZ: Valóban, az operának köszönhetem az identitásomat. Anyámtól örököltem ezt a rajongást, aki opera-énekesnő volt. Miután meghalt, nevelőszülőkhöz kerültem. A nagybátyám gondoskodott a zenei neveltetésemről. ' vitt el először operába, neki köszönhetem az első operaélményemet Veronában. Radames Egyiptoma keltette fel az érdeklődésemet a nagy mesék, a legendák iránt. Nincs még egy műfaj, amelyik annyira hatna egyidejűleg a szemre, a lélekre, a fülre, az emberi képzeletre. Végigrepít földrészeken, más világba visz, elvarázsol.

MN: A varázslat volt a kulcsszó, amikor pár éve monumentális videoklipet készített Rómáról a Tosca zenéjére, Andrea Bocelli és Monica Bellucci kettősével?

FZ: Negyven éve élek ebben a szeretve gyűlölt városban. Rengeteg barátom, két nevelt fiam van itt. Nekem Róma olyan, mint Puccini Toscája: szép és győzedelmes. Éppen Puccini zenéjét hallgattam a kutyáimmal, amikor hívott a főpolgármester, hogy felkérjen a filmre. És Róma kapcsán kihagyhatatlan volt három gyönyörű mozimítosz, három gyönyörű nő: Az édes élet Anita Ekbergje, A római vakáció Audrey Hepburnje, a Róma nyílt város Anna Magnanija.

MN: Hosszabb lélegzetű filmre már nem vállalkozna?

FZ: Drágám, az én koromban? Betöltöttem a nyolcvannyolcat. Különben is, amit akartam, már elmondtam. Ahhoz, amit manapság filmkészítésnek neveznek, szex és lövöldözés, semmi közöm.

MN: Operákat mégis rendez.

FZ: Többnyire felújításokat. Amíg bírom, csinálom. Ha minden igaz, legközelebb a Rigolettót állítom színpadra Genovában, a Falstaffot és a Traviatát a Római Operában.

MN: Gyakran éri az a vád, hogy olyan remekművekkel a háta mögött, mint a Napfivér, Holdnővér, a Rómeó és Júlia vagy az operatörténet legmonumentálisabb Aida-, Turandot-, A nyugat lánya-előadásai, mi szüksége arra, hogy elkötelezze magát mint a Vatikán tanácsadója vagy Berlusconi barátja?

FZ: Nem én kerestem sem a Vatikán, sem a miniszterelnök barátságát. Bizonyos kérdésekben egyetértek velük. Legalább annyian gyűlölnek, mint amennyien szeretnek ezért. Én hiszek abban, hogy a végén mindannyiunknak számot kell adnunk arról, hogy mivel járultunk hozzá a világhoz.

MN: E hozzájárulás építőköve a Franco Zeffirelli Alapítvány?

FZ: Mindent az alapítványra hagyok, a könyvtáramat, az archívumomat, a filmjeimet, az összes rendezésem fellelhető anyagait. Emellett az alapítvány pályakezdőknek biztosít lehetőségeket az ösztöndíjaival, amik minden szegmensét érintik a mozgóképes és a színpadi munkának a díszlettervezéstől az operatőri munkáig, a rendezéstől a színészképzésig. Amolyan összművészeti központként működne római székhellyel, a világ bármely pontjáról érkező fiatalok részére.

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.