2009-ben még - nagy olasz alkotóknak ez nyilván kötelező - filmre vett egy húszperces szerelmi vallomást Rómához. Tavaly a Veronai Aréna külön évadot szentelt monumentális operarendezéseinek. Idén beiktatták a nevét viselő alapítványt, de már hátat fordított a világnak, ahogy mondja: kiábrándult. Most azért hívtuk fel, hogy a száz éve született Nino Rotáról meséljen.
*
Magyar Narancs: Hogyan emlékszik rá?
Franco Zeffirelli: Érzékeny, szelíd ember volt, de vonzották az erős, kissé őrült személyiségek, mint Fellini. Fellini biztosan neki köszönheti a szerencséjét. Utolsó közös munkájuk, A zenekari próba utáni filmjei elhalványulnak a korábbiakhoz képest. Nino imádta Federicót, bármit megtett volna érte.
MN: Hogyan és mikor került kapcsolatba vele?
FZ: Dátumokat ne kérdezzen. Az egyik koncertjén találkoztam vele a Santa Cecilia Akadémián. Később a Teatro Eliseóban dolgoztunk együtt, ahol én Visconti mellett kezdtem prózai darabokat rendezni. Két előadásomhoz írt kísérőzenét, a Nem félünk a farkastólhoz és egy olasz darabhoz, aminek már nem emlékszem a címére. Spoletóban, a művészeti fesztiválon színre vittem egy két énekhangra és zenekarra írt mikrooperáját. Olaszországon kívül kevéssé köztudott, hogy Nino valóságos remekműveket alkotott a vígopera műfajában. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a huszadik század Donizettije volt.
MN: Az igazi nagy találkozásaik azért csak a mozihoz kötődnek.
FZ: Shakespeare-hez, a Makrancos hölgyhöz a csodálatos Liz Taylorral és Richard Burtonnel, a Rómeó és Júliához, aminél szebb zenét azóta sem hallottam.
MN: Emberileg szót értettek?
FZ: Kezdetben volt köztünk némi távolságtartás. Amikor már barátok lettünk, bevallotta, hogy tartott tőlem. Azt mondta, ti, toscanaiak, firenzeiek olyan nagyra tartjátok magatokat. Gyakran feljártunk egymáshoz. Amikor a maga szerénységével leült a zongorához, hirtelen más dimenzióba kerültem. "Most mit játszol, Nino?" "Nem tudom" - felelte. "Nem írod le?" "Minden hangjegy itt van a fejemben" - mondta. Nagy fantaszta volt. Valami született jóság, utánozhatatlan könnyedség jellemezte.
MN: Szinte már mindenki elment azok közül, akikhez önt szoros alkotói vagy személyes barátság fűzte: Maria Callas, Luchino Visconti, Liz Taylor...
FZ: Az ellenségek tovább élnek, mint a barátok. Ez régi "szabály". De nem múlik el nap, hogy ne hallgatnám Callast, ne nézne rám a fotókról Luchino. Szép életem volt.
MN: Egyszer azt mondta, film és színház nélkül tudna élni, zene és opera nélkül nem.
FZ: Valóban, az operának köszönhetem az identitásomat. Anyámtól örököltem ezt a rajongást, aki opera-énekesnő volt. Miután meghalt, nevelőszülőkhöz kerültem. A nagybátyám gondoskodott a zenei neveltetésemről. ' vitt el először operába, neki köszönhetem az első operaélményemet Veronában. Radames Egyiptoma keltette fel az érdeklődésemet a nagy mesék, a legendák iránt. Nincs még egy műfaj, amelyik annyira hatna egyidejűleg a szemre, a lélekre, a fülre, az emberi képzeletre. Végigrepít földrészeken, más világba visz, elvarázsol.
MN: A varázslat volt a kulcsszó, amikor pár éve monumentális videoklipet készített Rómáról a Tosca zenéjére, Andrea Bocelli és Monica Bellucci kettősével?
FZ: Negyven éve élek ebben a szeretve gyűlölt városban. Rengeteg barátom, két nevelt fiam van itt. Nekem Róma olyan, mint Puccini Toscája: szép és győzedelmes. Éppen Puccini zenéjét hallgattam a kutyáimmal, amikor hívott a főpolgármester, hogy felkérjen a filmre. És Róma kapcsán kihagyhatatlan volt három gyönyörű mozimítosz, három gyönyörű nő: Az édes élet Anita Ekbergje, A római vakáció Audrey Hepburnje, a Róma nyílt város Anna Magnanija.
MN: Hosszabb lélegzetű filmre már nem vállalkozna?
FZ: Drágám, az én koromban? Betöltöttem a nyolcvannyolcat. Különben is, amit akartam, már elmondtam. Ahhoz, amit manapság filmkészítésnek neveznek, szex és lövöldözés, semmi közöm.
MN: Operákat mégis rendez.
FZ: Többnyire felújításokat. Amíg bírom, csinálom. Ha minden igaz, legközelebb a Rigolettót állítom színpadra Genovában, a Falstaffot és a Traviatát a Római Operában.
MN: Gyakran éri az a vád, hogy olyan remekművekkel a háta mögött, mint a Napfivér, Holdnővér, a Rómeó és Júlia vagy az operatörténet legmonumentálisabb Aida-, Turandot-, A nyugat lánya-előadásai, mi szüksége arra, hogy elkötelezze magát mint a Vatikán tanácsadója vagy Berlusconi barátja?
FZ: Nem én kerestem sem a Vatikán, sem a miniszterelnök barátságát. Bizonyos kérdésekben egyetértek velük. Legalább annyian gyűlölnek, mint amennyien szeretnek ezért. Én hiszek abban, hogy a végén mindannyiunknak számot kell adnunk arról, hogy mivel járultunk hozzá a világhoz.
MN: E hozzájárulás építőköve a Franco Zeffirelli Alapítvány?
FZ: Mindent az alapítványra hagyok, a könyvtáramat, az archívumomat, a filmjeimet, az összes rendezésem fellelhető anyagait. Emellett az alapítvány pályakezdőknek biztosít lehetőségeket az ösztöndíjaival, amik minden szegmensét érintik a mozgóképes és a színpadi munkának a díszlettervezéstől az operatőri munkáig, a rendezéstől a színészképzésig. Amolyan összművészeti központként működne római székhellyel, a világ bármely pontjáról érkező fiatalok részére.
