Élt Amerikában és Európában, forgatott Ausztráliában és a Távol-Keleten. 63 évesen, hosszú, ősz hajjal, drótkeretes szemüvegben a világjáró erőtlenül suttogja gondolatait. A Párizs, Texas, a Berlin fölött az ég, A világ végéig, Kívül tágasabb, Az amerikai barát, A dolgok állása, a Villanás a víz felett rendezője, Arany Pálma, Arany Oroszlán, Arany Leopárd és mindenféle egyéb díjas ismét Cannesban versenyez, afféle törzsvendégként, az Antonioni-sztoriból készült The Palermo Shootinggal. Tíz nappal a szicíliai forgatás után beszélgettünk a Torinói Filmfesztiválon, ahol feladták teljes életművét.
*
Magyar Narancs: Világéletében vonzotta a road movie. Hősei gyökértelen figurák, akik úton vannak. Az alteregói?
Wim Wenders: Amikor elkezdtem kísérletezgetni a filmes eszközökkel, lázba hozott a lehetőség, hogy filmet nemcsak egy stúdióban lecövekelve lehet készíteni, hanem útközben is. Amint elkezdtem utazni a kamerával, éreztem, hogy megtaláltam a műfajomat. Talán azért hathatott annyira mélyen az élmény, mert Nyugat-Németországban, ahol felnőttem, mindenütt határokba ütköztünk. Az ország szűk volt, az emberek korlátoltak. Már kölyökként úgy éreztem, be vagyok zárva, és semmi mást nem akarok, csak utazni. Ötévesen keltem útra először egyedül. Az volt gyerekkorom legfényesebb napja!
MN: Hova ment?
WW: A nagymamámhoz. Anyám terhes volt, nem tudott velem jönni. Rettenetesen vártam a napot, amikor felrak a vonatra. Emlékszem, nagyon dühös lettem rá, hogy elkezdett emberek után kutatni, akikre rábízhat. Nem kell, hogy ügyeljenek rám! Attól tartottam, addig keresgél, míg elindul a vonat, és ő ott marad rajta. Legnagyobb megkönnyebbülésemre nem talált senkit. Már akkor tisztán láttam, egyedül úton lenni, az a lehető legjobb dolog.
MN: Többször hangoztatta, hogy mert festőnek készült, meg kellett szoknia a mozgókép idődimenzióját.
WW: A filmet festői munkám kiterjesztésének fogtam fel. Éreztem, hogy a kameráé a jövő. A 60-as évek közepén még nem létezett a videó, és kevesen vállalkoztak arra, hogy ténylegesen bemutassák az idő múlását. A leghíresebb talán Andy Warhol volt, aki bekapcsolta a kamerát, és hagyta, hogy városi életképeket rögzítsen órákon át. Első filmjeimben nálam is alig történik valami. Semmi narratíva, még színészek sem voltak benne. A tájak érdekeltek.
MN: Mit őrzött meg abból az időszakból?
WW: Többé nem vagyok festő. Csak ha fényképezek. Filmesként most már csakis történetmesélő vagyok! Természetesen képkivágásokkal dolgozom, de a sztori diktál minden egyes képkockát.
MN: Életműve kulcsa Amerika. Honnan szedte?
WW: Először az irodalomból. Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjaiból. Aztán beáramlottak az amerikai képregények. Vigyázat, már vizuális élmény! Gyűjteni kezdtem sutyiban, mert a szüleim ki nem állhatták. A következő nagy dolog a rock and roll volt. Tíz-tizenkét éves lehettem, addig nem valami nagyon fogott meg a zene. A német slágerek, amiket az anyám hallgatott a rádión, teljesen hidegen hagytak. A rock and rollt viszont a szüleim rühellték, sőt tiltották, egy barátomnál kellett tárolnom az amcsi lemezeket, amiket vettem. Csak ezek után jöttek a hollywoodi filmek. Amikor a szüleim rájöttek, hogy miket nézek, elkísértek a moziba. Vagyis mindig meg kellett védenem azokat a műveket, amiket kedveltem. De ettől még inkább a sajátjaim lettek. Imádtam mellettük érvelni.
MN: Azt tudta akkoriban, hogy nem maga fedezte fel a spanyolviaszt?
WW: Hanem a francia új hullám filmkritikusból lett rendezői. De nekem mindenre magamtól kellett rájönnöm. Aztán persze én is a párizsi Cinémathéque-ben néztem végig a klasszikus hollywoodi filmeket, ahol előttem az új hullámosok is. John Ford, Howard Hawks, Anthony Mann, Nicholas Ray és Sam Fuller munkáit. Teljesen odalettem értük. Náluk láttam először igazán, mennyire mélyre tudnak behatolni a filmek az ember érzelmeibe.
MN: Ezek után természetes lehetett, hogy egyszer Amerikába megy.
WW: Nem is egyszer. Kétszer szántam rá magam, hogy odaköltözöm. Először 1977-84 között éltem ott. Többnyire boldogtalanul. A Hammett miatt mentem, és örökké tartott, mire befejeztem (1982-ben jött ki - K. L.). Ráadásul nem is voltam elégedett a végeredménnyel. (Összeveszett a producer Francis Ford Coppolával, azóta sincsenek beszélő viszonyban - K. L.) Nem sikerült összehoznom, amiért kimentem. Eredetileg a Párizs, Texast szerettem volna elkészíteni. Szerencsém volt, hogy végül tényleg belevághattam, mert épp ez a film tette lehetővé, hogy visszatérhessek Európába. Nem akartam legyőzötten visszatántorogni: hoznom kellett valamit magammal. (A film 1984-ben Arany Pálmát nyert Cannes-ban - K. L.) Tizenkét éve, 1996-ban újra elmentem Amerikába. A városom, Berlin nagyon ramaty állapotban volt. A német egyesítés után nagy gazdasági válság nyomta és nyomasztotta az országot. A légkör finoman szólva "nem kedvezett a kreativitásnak". Újra próbálkoztam Amerikával. Más fejjel és más ideákkal, mint harminchárom éves koromban. Másodszor már végig tudtam például, hogy vissza fogok térni Európába. Mert a régi emigráns német rendezőktől eltérően én bármikor hazatérhettem. S rá kellett jönnöm, hogy a szívem Európába húz.
MN: Amerikát kritizáló filmje, A bőség földje velencei bemutatóján kereszténynek nevezte magát. Miért is?
WW: A bőség földjét azért készítettem, mert kezdtem úgy érezni, hogy a kereszténységet lejáratták Amerikában. Sokan vannak ott, akik annak vallják magukat, csak éppen nem élnek keresztényi életet. Az amerikai kormányzatban érvényesülő vallási fundamentalizmus a külön bejáratú keresztényi ideáival helyettesítette azt a tényleges üzenetet, amit Krisztus hirdetett a rövid életöltő alatt, amelyet a Földön töltött. Mindenütt a fundamentalisták és a radikálisok keltik a problémákat. Izraelben járván döbbenten tapasztaltam, hogy a nem hívő zsidók és palesztinok egészen jól kijönnek egymással, és a vallási értelemben keményvonalas zsidók és palesztinok szítják a feszültséget. Nagyobb a szakadék a fundamentalista és mérsékelt hívők között felekezeten belül, mint a nem vallásos zsidók és arabok közt. Ez rémisztő! És elgondolkodtató.
MN: Érzi még az angyalok jelenlétét Berlin fölött?
WW: Azok az angyalok jelképek voltak, de mint minden erős metafora, az idő múlásával csak még valósabbá váltak. Szerintem most Afrikában lenne a helyük. Ott forgattam az Invisibles című szkeccsfilm egyik részét. Lehet, hogy némelyikük az Orvosok Határok Nélkül nevű szervezet doktorainak képében jött le a földre. Hihetetlen, milyen áldozatos munkát végeznek.
MN: Antonioni magát hívta segítségül utolsó forgatására. Most az ő anyagából dolgozik.
WW: Mindig szerettem volna Olaszországban forgatni, ez motivált akkor is, amikor második amerikai periódusom végén azon töprengtem, mihez kezdek majd Európában. Antonionival Portofinóban és Ferrarában forgattunk. Csodálatos volt ez a forgatás is Palermóban, tíz napja fejeztem be, és még mindig csordultig tele vagyok az élménnyel. Nem jött még létre a distancia. Esténként azt álmodom, hogy Palermóban vagyok, és reggel mennem kell a forgatásra. Hiába ülünk most Torinóban, tulajdonképpen ez még Palermo nekem.
MN: Sok-sok éve közeli barátja a U2 frontembere, Bono. Hogyan haverkodtak össze?
WW: Ismeretségünk akkor kezdődött, amikor a U2 az Achtung Baby albumot rögzítette: fél évet töltöttek Berlinben. Történetesen ugyanazokba az éttermekbe jártunk, hát szóba elegyedtünk. Meglátogattak a házamban, ott már oldottabb volt a hangulat. Bono felfedezte magának a filmjeimet, aztán én rendeztem nekik egy videoklipet. Õk írták A világ végéig címadó dalát, de ott az Oly távol és mégis közel vagy az Antonioni-film. A millió dolláros hotel egyenesen Bono sztorijából készült. Hatszor dolgoztunk együtt. Az egyetlen nagy zenekar, amelyik valóban barátokból áll. És igazi, hús-vér figurákból. Mindent megtesznek a másikért, óvják egymást. Az ember találkozik ezekkel az együttesekkel, és rájön, mindössze profi csapatok: menedzserek rakták őket össze, de a tagjaik egyáltalán nem haverok. A Beatles is ilyen volt.
MN: De mi a nagy cimboraság alapja? Mit szeret Bonóban?
WW: A legelképesztőbb figurák egyike, akikkel életemben találkoztam. Lehetne tudós, politikus, költő (mellesleg az is), bármi lehetett volna belőle, mert képes rá, de ő úgy döntött, hogy rockzenész lesz. Az együttes többi tagjával is jóban vagyok, de hozzá igazán bensőséges kapcsolat fűz. Ha egy ideig nem beszélek vele legalább telefonon, már hiányzik!
