Bárányok törvénye (Pálfi György filmrendező)

  • Hungler Tímea
  • 2006. november 16.

Film

Az idei filmszemle fődíjas alkotása brutális képekben mesél - három generáció történetén keresztül - a test ördögéről.
Az idei filmszemle fődíjas alkotása brutális képekben mesél - három generáció történetén keresztül - a test ördögéről.

Magyar Narancs: Egy interjú szerint azért készítetted el ezt a filmet Parti Nagy Lajos novellái alapján, mert válaszokat kerestél bizonyos kérdésekre. Megkaptad ezeket a válaszokat?

Pálfi György: Kaptam válaszokat, de nem tudom, hogy ezeket el szeretném-e mondani. Egy film üzenetei annyira intimek az alkotó számára, hogy nem biztos, hogy szabad róluk nyilatkozni. Ugyanolyan intimek, mint ahogyan a néző számára is nagyon intim üzenetekkel bír egy film - be tud férkőzni az agyába, akár az érzékeit is megmozgatja. A Taxidermiában olyan, engem foglalkoztató kérdéseket tettem fel, amelyekről úgy gondoltam, hogy esetleg a közönséget is érdekelhetik: mennyi a biológia az emberben? Mennyi az eleve elrendelés, ami évmilliók alatt belénk lett kódolva? Mennyire határozza meg az ember a saját életét?

Ez a film egy identitáskereső mozi. Nem akarom azt állítani, hogy az egyén viszonylatában csak a természet, a test létezik - a közösség, a történelem is hatással van ránk, a társadalom valahová a biológiai lét és a tudat közé beszorulva szintén meghatározza az identitásunkat. Ösztönből, sejtésekből csináltam valamit, és amikor végül ránéztem, akkor értettem meg, hogy miért akartam megcsinálni. Volt a film után pár hónap, amikor nagyon nehezen tértem magamhoz, elkapott valamiféle szomorúság. Hogy megvilágítsam: évmilliókat látok a kétéves fiamban, és attól a döbbenettől még mindig nem tértem magamhoz, hogy mindennap próbálkozik, fel akar állni, önállóvá akar válni, el akar menekülni, mintha csak a dinók elől tenné. És ez nem az ő választása - az emberi fejlődés, mintha egy automata mosógép programja lenne, amelyik idővel ugrik a vízbeengedésről a mosásra. Átkattan valami, és felállunk. Aztán megint kattan valami, és járni kezdünk, aztán megint kattan, és ugrálunk, táncolunk, és ha valaki ezt nem hagyja abba, idővel meg tudja csinálni a tripla szaltót. Amikor ezen a gondolatmeneten elindulunk, eljutunk oda is, hogy: és akkor a szerelemmel mi van? Mennyire döntöttem én? Elhitettem magammal, hogy szerelmes vagyok, vagy csak a sejtjeim indultak be? Átkattant volna a program tizenkét évesen, és megkerestük volna a hozzánk legközelebb álló legalkalmasabbat? Persze, hogy ettől az ember elszomorodik.

MN: Vagy felszabadul.

PGY: Nem üldözési mánia a részemről, de tudom, hogy ha ilyeneket mondok, úgymond "kocsmafilozofálok", megkaphatom, hogy "na, menjek a fenébe", micsoda blaszfémikus gondolataim támadtak az életről. Számomra azonban nem kérdés, hogy az ember alapvetően biológiai organizmus. És ezt még senki sem cáfolta meg.

MN: És ez a "biológiai organizmus" mikortól nevezhető egyénnek?

PGY: Na, erről szól a film. Merthogy valahonnan annak nevezhető. Amit megélsz, az a sajátod, akár érzelmi síkon, akár történésben, még akkor is, ha nagy vonalakban ugyanolyanok vagyunk. Mindenkinek van egy személyes élete, és ez elvehetetlen.

MN: Hányás, maszturbáció, kizsigerelés, preparálás, kényszerevés - néhány jellemző kép a filmedből. A legtöbb néző nem a "rút esztétikáját", sokkal inkább valamiféle idealizálást, gyönyörködtetést vár a művészettől.

PGY: Vagy azt, hogy oktasson. Akik nem kedvelik a Taxidermiát, főleg azt kérik rajta számon, hogy nincs tanulsága, hogy nem vezet sehová, nincs olyan "pozitív kicsengése, amiből tanulhat a fiatalság". Alkotó emberként azonban nem lehet azzal foglalkozni, hogy mi az elvárás. Sokkal fontosabb szerintem, hogy azt, amit az ember a világról rendezőként gondol, a lehető legjobb tudása szerint átadja, és műalkotássá formálja. És ez annál pontosabb, minél személyesebb. Az emberek ritkán néznek olyan szerzői filmeket, amik szembesítik őket a kellemetlen dolgokkal, azzal például, hogy meg fogsz halni, hogy van tested, vagy hogy a rút is lehet szép.

MN: Azzal, hogy a preparátor unoka a test mulandóságát legyőzve önmagát preparálja, degenerálódik ez a família, vagy tökéletesedik?

PGY: A klasszikus családregényben az utolsó generáció mindig szublimálja az előzőeket. Lehet, hogy züllik és degenerálódik, de ő a művész, ő ad értelmet annak, ami elszállt volna az időben. Ami elmúlik, azt az alkotó ember tudja életben tartani, ő képes nyomot hagyni. Persze kérdés, hogy mi a fenének is hagyjunk nyomot? Nem az a lét értelme, hogy elmúljon, hogy elporladjon? Umberto Eco mondta valahol, hogy azért a krimi műfaja a legnépszerűbb, mert mindig azokra az alapvető kérdésekre kérdez rá, ami az embernek is a legalapvetőbb kérdése az élettel kapcsolatban: ki tette? Miért tette? Ez most miért így történt? A krimi abból a szempontból kommersz, hogy ezekre a kérdésekre kielégítő válaszokat ad, azt az illúziót kelti, hogy a dolgoknak van értelmük - az életedet azonban úgy éled, hogy meg kell barátkoznod a gondolattal: sohasem kapsz bizonyosságot arra, hogy mi miatt vagy a földön, miért csinálod végig a rád mért éveket, vagy hogy honnan jöttél, hová tartasz.

MN: A társadalmunkat uraló normákra kérdezel rá, amikor a szexmániás nagypapát, a kényszerevő apát, az anorexiás unokát gyarlóságaik ellenére szerethetőnek ábrázolod?

PGY: Attól, hogy a karakterek filmre kerülnek, mindenképpen leegyszerűsödnek. Az erkölcsi rend mindig viszonylagos. És itt például találtunk is egy kapcsot az előző filmemhez, a Hukkle-hoz. A Hukkle is a társadalmi normákra kérdezett rá: bűnös-e az a közösség, amelyik úgy intézi a dolgait, hogy abban férfiak halnak meg? Bűnös-e egy olyan közösség, ahol az asszonyok úgy hiszik, a gyilkosság a dolgok elintézésének módja? Márpedig eredetileg ez történt. Sok volt a gyerek Tiszazugban, nem volt kaja, pénz, lehetőség. Valaki a közösségből rájött, hogy ezt gyilkossággal is meg lehet oldani. Amióta megszülettünk, mindenki azt mondja, hogy ez nem normális, a társadalom azt mondja, embert ölni bűn. Aztán elkezdi valaki csinálni, és kiderül, hogy egy csomó dolgot megold. És mivel minden-ki az adott közösségen belül ezt teszi, megszűnik a morális szembenállás, és normává válik. Ha a szomszéd is ezt csinálja, miért ne csinálhatnám én is? Számon lehet kérni a bűnt egy farkason a bárányok törvényei alapján?

MN: Ha viszont a viszonylagosság elvét valljuk, sokkal bonyolultabbá válik az életünk, mint azoknak, akik normák alapján élnek.

PGY: Nekik meg tele van elfojtásokkal az életük. Előre gyártott normák szerint élni sokkal egyszerűbb, mint gondolatokkal eljátszani.

MN: Hogy látod, válaszolnak egymásra a filmjeid?

PGY: Épp az a bajom, hogy nagyon is hasonlóak, abszolút azonos világlátást sugallnak. Ha végiggondolom a főiskolai munkáimat is, ugyanabból a világból születtek a mozik. Hogy mi ez a világ? Mindegyik szkeptikus, cinikus, szélsőséges film, ami a groteszkig el lett húzva. Valószínűleg az érdekel a legjobban, ami a Taxidermiában is érdekelt: hol a határ, meddig megy el az ember, hogy lehet az, hogy ami megtörténhet, az meg is történik? Forgatókönyvíróként azonban nem tudok olyan szélsőséges helyzetet létrehozni, amit valamilyen szinten maga az élet ne igazolna.

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt.