Amikor Sztupa és Troché az álomlépcsőn ücsörögtek, nem voltak egyedül. Nem volt persze nagy tömeg sem; ne úgy képzeljük el, mint nyáron a Spanyol lépcsőt vagy egy szardíniás dobozt, de itt-ott azért kuporogtak párocskák, magányos figurák, unokák, nagyszülők. Nem különösebben zavarták egymást, egyrészt mindenki álmodott, másrészt hosszú és széles volt az álomlépcső. Legalább olyan széles, mint az odesszai lépcső, legalább olyan hosszú, mint a vonatfütty. Nem sokan tudtak a létezéséről, még kevesebben a feltalálási helyéről, de ahhoz éppen elegen, hogy az ember sose lehessen teljesen egyedül; érkezhetsz bármelyik napszakban, mindig találsz itt valakit. A bármelyik napszakot persze az adott keretek között kell értenünk, hisz az álomlépcső sötétedés után egyszerűen bezár, udvarias hoszteszek érkeznek csinos, ám szerfelett praktikus, talán a parkőrökéhez hasonlítható uniformisban, s előbb ébresztgetik, majd kitessékelik a kuncsaftokat, amikor leszállt az este. Belépőjegy nincs, így nem is nagyon zúgolódik senki, noha a legtöbbük álma éppen a legérdekesebb, legizgalmasabb résznél szakad félbe - ahogy az már lenni szokott. Ámbátor minden általánosítás félre is visz egy kicsit, hiszen rendszeresen akadnak olyanok, akiket valami szörnyű rémálomból ment ki a puhán vállukra eső finom kis kacsó. Az álomlépcső ugyanis nem válogat, nem szolgáltatást nyújt, csupán álmokat, mindenfélét. S mivel nem akarunk kicsúszni a római színből, azt mondjuk, ne olyannak képzeld el, mint egy ókori istenséget, akihez, ha eleget és megfelelően imádkoztál (mai nyelven: helyesen töltötted ki a nyomtatványt, s az illő illetékbélyegről sem feledkeztél meg), akkor teljesíti a szakterületéhez tartozó kívánságaidat. Nem, az álomlépcsőt nem lehet befolyásolni, pláne megvesztegetni, hellyel kínál, s ha elfogadod, minden az ő szabályai szerint folytatódik. Így aztán vannak olyanok is, akik csalódtak benne, s nem jönnek többet, de a többségnek bejön, s arról sem hallottunk, hogy bárkit függővé tett volna. Nem úgy, mint a tévé.
Pénteken, aki korán kel, besétálhat 10.35-kor Polanski Zsákutcájába a Cinemaxon. Jobb, ha szó szerint értik a címet, lévén az ifjú, feltörekvő versenyző a Kés a vízben egy fokkal karcosabb verzióját próbálta a tisztelt nyugatiak nyakába sózni, 1966-ban, pár évvel az eredeti után, amikor már az Iszonyatot is megcsinálta (érti a fene, hogy miért). Este tízkor lesz az MGM-en egy 1982-es thriller, Az éjszaka csendje, melyben Roy Scheider és Meryl Streep keverednek gyilkossági ügybe; szerintem kivágják magukat. Én is kivágnám őket.
Szombaton az amerikai háborús filmek egyik különösen avétos darabja, a Tengeri farkasok következik ebédszünet után az RTL Klubon, Roger Moore-ral és David Nivennel. Ebédszünetben Cyranót néztünk a Dunán, 1950-ből, José Ferrer hozta benne a nagyorrút. Este kilenctől mind a két Grindhouse a Film Mánián, s a jobbikkal kezdik.
Vasárnap Johnny English és A Mississippi szirénája vagy szirénje, már nem tudom, előbbi nyolctól a tv2-n, utóbbi utána az MGM-en. Magyarul Mr. Bean bepróbálkozik Mr. Bonddal, Truffa Francin meg Amerikával, s jön a vadító dizőz, hogy a fülünkbe lihegje az egyiknek sikerül... kezdetű és tartalmú izzatag sanzonját. Szerintem Beant azért hívják Englishnek benne, mert nincs neki keresztneve, s nem mondhatja, hogy a nevem Bean, James Bean, pedig de jól is hangzana. A nevem Jancsi, Bab Jancsi, szevasz, én meg Kukorica, Kukorica Jancsi vagyok, s lenyomnák a francia királyt - először.
Hétfőn Bond régi ellenfelei jönnek, a komcsik, az áldott adásmentes nappal.
Kedden Az ifjúság édes madara (vö. komcsik) este kilenckor a Dunán, éjjel pedig tánc (félig-meddig): előbb Iskola Ettore (nyilván Direttore; aki ugye rendezett az életében táncfilmet) Féltékenységi drámája éjfél után a Film Mánián, majd kettő előtt a tv2-n a Táncalak, ami ugyancsak szerelmi ügymenet, csak magyar kiszerelésben.
Szerdán Jackie Brown az RTL Klubon, csütörtökön Svarc a film+-on. Ezekért tévét tartani? Inkább tengerimalacot.
