Ígéretes az is, hogy a pap puskája elől kereket oldó homelessek mobilon tartják a kapcsolatot, és valamire nagyon készülnek; ez a valami világ-összeesküvés éppúgy lehet, mint az ördög eljövetele vagy csak egy kádfürdő. Az még ígéretesebb, hogy a csapzottak vezére befészkeli magát egy mintacsalád mintaéletébe, s a mintaházba szorult holland mintaélet az egyre sokasodó hullák (a remény után rögtön a kertész hal meg) közepette egyre többször tér le a jóléti mintaéletek mintaszerűen felmurvázott ösvényéről. Az ördög tudja, mi folyik itt, és meglehet, valóban az ördögnél a megoldás kulcsa, bár nem kizárt, hogy a hollandok büszkesége, Alex van Warmerdam filmrendező is tudta, mire megy ki a játék. Ha tudta is, más orrára nem nagyon kötötte. A Borgman olyan játék, melynek szabályaiba mi, nézők épp csak annyira vagyunk beavatva, hogy folyvást töprenghessünk, a sok morbid, ígéretes fordulat vajh' milyen egészet fog a végére kiadni. A pajkosan morbid hollandusok azonban olyan prímán szórakoznak, hol Hanekét, hol Buuelt, hol meg a filmtörténet híres Boudou-ját idézgetve, hogy a nagy játékba belefeledkezve mintha észre sem vennék, hogy a közönség már rég hazament. Annyit viszont sikerült elérniük, hogy - ha eddig nem is így lettünk volna vele - mostantól együtt érezzünk a puskás papokkal.
A Mozinet filmje
