Film

Bosszúállók: Ultron kora

  • - kg -
  • 2015. június 7.

Film

Mi tagadás, jóleső érzés volt az első Bosszúállókat dicsérni: nagyokat csettintettünk, hogy hát igen, így kell képregényfilmet csinálni, s örömmel nyugtáztuk, hogy van ember (Joss Whedon), aki képes ezt a telefonkönyvnyi figurát tisztessé­gesen összehozni. Nem lehettünk elég hálásak azért sem, hogy egy pillanatra Budapest is említve lett a nagy zúzásban, s lám, benne vagyunk a második részben is, ha nem is név szerint, de legalább lélekben: a megmentésre váró Sokovia tipikus balkáni kistérség, ahol a hegytetőn őrült vezér szövi megalomán terveit, míg a völgyben békésen megfér egymás mellett a Lada a Volvóval. Ennyit a Disney geopolitikai finomságairól. Különben a második rész tipikus business as usual termék, melyben a rutinos világmegmentők (ez a Marvel 11. filmje) újfent elmerengenek arról, hogy honnan jöttek és hová tartanak, s míg így tépelődnek, megmentenek néhány kis kedvencet és az emberiséget. A megkövetelt emelkedettségnek némileg keresztbe tesz, hogy mind Sokovia, mind a csodatévő vibránium sűrű felemlegetése inkább komikus, mintsem drámai hatást kelt, de ez alighanem helyi sajátosság. Ami viszont nem az, hogy pusztán gazdaságossági alapon (kiből lehet a legkevesebb bábut eladni) ki lehet sakkozni, kit áldoznak be ezúttal a dráma kedvéért. Mint tizenegyedik rész, az Ultron kora még így is átlagon felül van: legalább három olyan beállítása van, amit így még nem láthattunk más Marvel-filmekben. Távlatilag azonban nem Ultron, hanem az Unalom a fiúk-lányok legfenyegetőbb ellensége.

A Fórum Hungary filmje

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.