Interjú

Callas szíve

Monica Bellucci filmsztár

Film

Modellként kezdte a pályáját, ám Giuseppe Tornatore Maléna című filmje óta az amerikai és a francia filmipart is meghódította. A hatvanadik születésnapját ünneplő Belluccival a San Sebastián-i filmfesztiválon beszélgettünk Maria Callasról, és az újdonságnak számító produceri és színpadi munkáiról.

 

Magyar Narancs: A beszélgetésünk előtti napokban mutatta be a Maria Callas: Letters and Memoirs című filmjét a 72. San Sebastián-i Nemzetközi Filmfesztivál. Ez nem csak az első produceri munkája, de szerepel is a filmben, amely a 2019 novemberétől 2023 januárjáig előadott Callas-darabjának lenyomata. Miért akart filmet is csinálni Callas történetéből?

Monica Bellucci: Mint bárki más, elsősorban a dívát ismertem. A hihetetlenül tehetséges operaénekest meg az évtizedek próbáját kiálló munkásságot. Aztán „ráleltem” a leginkább féltve őrzött magánuniverzumára: a leveleire és emlékirataira, amelyek tele voltak érzelmekkel és sebezhetőséggel. Mindez annyira megérintett és meghatott, hogy úgy éreztem, színésznőként a világ elé kell tárnom. Megpróbáltam kapcsolatot teremteni az érzéseivel és gondolataival, de valójában ez csak egy gyönyörű trükk volt számomra.

MN: Mire gondol?

MB: Arra, hogy engem igazán a kettőssége érintett meg. Úgy értem, ő egy igazi díva volt, a La Divina, egy nagybetűs Donna, de arról hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy egy mélyen érző, egyszerű lelkiségű nő volt. Gyönyörű, elegáns asszonyként gondolunk rá, de irgalmatlanul nagy énekesi-előadói munka állt mögötte. Tudta, hogyan kell a legtöbbet kihozni a tehetségéből, de a szívét nem tudta irányítani. A szíve megzabolázhatatlan volt: ez vezetett a halálához, ezért volt annyira csodálatos, ezért volt olyan tiszta, őszinte és különleges.

MN: Pablo Larraín chilei rendező Maria címmel, Angelina Jolie főszereplésével készített játékfilmet az életéről, amely az önök filmjével nagyjából egy időben kezdte járni a világ rangosabb filmfesztiváljait.

MB: Igen, éppen erről van szó, hogy ez a nő még ma is számos különböző világlátású, hátterű és kultúrájú művészt, színésznőt inspirál! Marina Abramović is készített egy nagyszerű előadást róla, amelynek The Seven Deaths of Maria Callas a címe, és nemrég a londoni English National Opera is bemutatta. Aztán ott van Fanny Ardant, aki Zeffirelli Mindörökké Callas című filmjében játszotta el, de ennek már kicsivel több, mint húsz éve; öt-hat éve pedig készített egy előadást és filmet – A Maria Callas-sztorit – azzal a Tom Volffal, aki nemcsak a Maria Callas Endowment Fund elnöke, hanem a mi filmünk egyik rendezője. Mivel hozza és tartja lázban Callas ezeket a különböző generációkból származó alkotókat? Azzal, hogy a tehetségen túl van benne valami különleges. S a történelem egyik olyan különleges pillanatát képviseli, amikor a nők még nem lehettek olyan szabadok, mint ma.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.