Interjú

Callas szíve

Monica Bellucci filmsztár

Film

Modellként kezdte a pályáját, ám Giuseppe Tornatore Maléna című filmje óta az amerikai és a francia filmipart is meghódította. A hatvanadik születésnapját ünneplő Belluccival a San Sebastián-i filmfesztiválon beszélgettünk Maria Callasról, és az újdonságnak számító produceri és színpadi munkáiról.

 

Magyar Narancs: A beszélgetésünk előtti napokban mutatta be a Maria Callas: Letters and Memoirs című filmjét a 72. San Sebastián-i Nemzetközi Filmfesztivál. Ez nem csak az első produceri munkája, de szerepel is a filmben, amely a 2019 novemberétől 2023 januárjáig előadott Callas-darabjának lenyomata. Miért akart filmet is csinálni Callas történetéből?

Monica Bellucci: Mint bárki más, elsősorban a dívát ismertem. A hihetetlenül tehetséges operaénekest meg az évtizedek próbáját kiálló munkásságot. Aztán „ráleltem” a leginkább féltve őrzött magánuniverzumára: a leveleire és emlékirataira, amelyek tele voltak érzelmekkel és sebezhetőséggel. Mindez annyira megérintett és meghatott, hogy úgy éreztem, színésznőként a világ elé kell tárnom. Megpróbáltam kapcsolatot teremteni az érzéseivel és gondolataival, de valójában ez csak egy gyönyörű trükk volt számomra.

MN: Mire gondol?

MB: Arra, hogy engem igazán a kettőssége érintett meg. Úgy értem, ő egy igazi díva volt, a La Divina, egy nagybetűs Donna, de arról hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy egy mélyen érző, egyszerű lelkiségű nő volt. Gyönyörű, elegáns asszonyként gondolunk rá, de irgalmatlanul nagy énekesi-előadói munka állt mögötte. Tudta, hogyan kell a legtöbbet kihozni a tehetségéből, de a szívét nem tudta irányítani. A szíve megzabolázhatatlan volt: ez vezetett a halálához, ezért volt annyira csodálatos, ezért volt olyan tiszta, őszinte és különleges.

MN: Pablo Larraín chilei rendező Maria címmel, Angelina Jolie főszereplésével készített játékfilmet az életéről, amely az önök filmjével nagyjából egy időben kezdte járni a világ rangosabb filmfesztiváljait.

MB: Igen, éppen erről van szó, hogy ez a nő még ma is számos különböző világlátású, hátterű és kultúrájú művészt, színésznőt inspirál! Marina Abramović is készített egy nagyszerű előadást róla, amelynek The Seven Deaths of Maria Callas a címe, és nemrég a londoni English National Opera is bemutatta. Aztán ott van Fanny Ardant, aki Zeffirelli Mindörökké Callas című filmjében játszotta el, de ennek már kicsivel több, mint húsz éve; öt-hat éve pedig készített egy előadást és filmet – A Maria Callas-sztorit – azzal a Tom Volffal, aki nemcsak a Maria Callas Endowment Fund elnöke, hanem a mi filmünk egyik rendezője. Mivel hozza és tartja lázban Callas ezeket a különböző generációkból származó alkotókat? Azzal, hogy a tehetségen túl van benne valami különleges. S a történelem egyik olyan különleges pillanatát képviseli, amikor a nők még nem lehettek olyan szabadok, mint ma.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.