"Clio, és extrákról szó sem lehet" - Vincent Lindon színész

Film

A francia mozi állócsillagával, a csütörtöktől nálunk is vetített Mese a szerelemről főszereplőjével Párizsban találkoztunk.

Magyar Narancs: Meggyőzően adja a kétkezi munkásembert. Gyakorolt?

Vincent Lindon: Nem maga az első, aki a nem létező munkásmúltamat firtatja. Ezek szerint jól csinálom, amit csinálok, és ezt a valamit színészetnek hívják. Másrészről viszont azt gyanítom, hogy ha ilyen feltűnőek az én alakításaim, akkor sokan lehetnek olyanok, akik nem túl meggyőzőek a hasonló szerepekben. Pedig mit kell tenni, ha szembejön egy ilyen szerep? Semmi egyebet, mint kitalálni, hogyan mozog, hogyan öltözik, és hogyan végzi a munkáját az adott karakter. Nekem legalábbis ezek a legfontosabb kritériumok. Mozgás, ruha, munka, ja, és még valami: hogy milyen autót vezet. Mi, franciák sokat mondjuk, hogy ne ítélj az öltözék alapján, de nekem mint színésznek épp az a dolgom, hogy a ruha meg az autó alapján ítéljek.

false

MN: És a jellembeli finomságok?

VL: Humbug az egész. Ha a sztori jól van felépítve, nem kell fölöslegesen a mélyebb pszichológiai összefüggéseken agyalni, minden adódik a cselekményből. De mint említettem, a mozgással kezdődik a karakterépítés. Amikor az Isten hozott! úszómesterére készültem, otthon, a házamban folyvást fel-alá járkáltam, az egyik járást próbáltam a másik után. A helyes járás egy idő után adta magát, mert mit is csinál egy ilyen tréner? Áll a medence partján, és a medencében úszó gyerekeket követi. Ha felnőtt sebességgel lépkedsz, állandóan lehagynád a gyerekeket. Ez a pasas tehát lassan, talán egy kicsit kényszeredett lassúsággal sétál. És ha lassul a mozgás, lassul a beszéd is! Voilá, máris két fontos dolgot is megtudtam róla! A többi már gyerekjáték. Eljátszani vagy megtestesíteni valakit - nagyon nem ugyanaz a kettő. Én az utóbbiban hiszek, soha nem is hittem másban. Az "eljátszani" engem nem érdekel.

MN: Elég sommás véleménye van a színészetről.

VL: Talán azért is, mert nem vagyok színész. És ne gondolja, hogy ezt nagyképűségből mondom. Mondok egy példát; vegyük McEnroe-t. Teniszező lenne? Történetesen teniszezett, de ha bármi másba fog, valószínűleg azt is hasonló virtuozitással űzte volna. Ő mindenekelőtt John McEnroe, és csak másodsorban egy sportoló, aki teniszezik. Én is csak másodsorban vagyok színész. Nem azzal töltöttem a fiatalságom, hogy mindenáron színész akartam lenni. Elvégeztem az iskolát, épp semmi dolgom nem volt nyáron, hát gondoltam, megkérdezem, mibe kerül beiratkozni egy színházi kurzusra. Mondtak egy összeget, ami még nem vágott földhöz, hát felvételiztem, és felvettek, aztán csak tettem a dolgomat. De ha ma megkérdeznék, hogy színész akartam-e lenni, azt mondanám, akart a fene. Olyan ez, mintha egy húsz évvel ezelőtti szerelem miértjeit kezdenéd magyarázni. Visszamenőleg hajlamos az ember mindenfélét kitalálni, észérveket keresni egy régi döntéséhez, de ez butaság. Úgy adódott, hogy színész lettem, és kész.

false

MN: Azért jól érzi magát a bőrében?

VL: Nem bánom, hogy színész lettem, de nem járok vacsorákra, nem járok össze a kollégákkal. Egyszerűen nem érdekelnek, sőt ami azt illeti, komoly ellenérzéseim vannak velük szemben. Miért lennék büszke egy olyan klubra, aminek nem szívesen vagyok a tagja! Nem túl művelt, viszont felettébb egocentrikus társaság. Mindig az én, én, én! Állandóan azt kérdezik, hogy na, mikor nézel meg már ebben vagy abban a filmben vagy színdarabban? Olyan ez, mint a Facebook; mintha állandóan azt kérdeznék, leszek-e a barátod?

MN: Fent van a Facebookon?

VL: Dehogy vagyok. Szóval, az úgynevezett kollégák azzal jönnek, hogy nézz meg ebben vagy abban, én meg azt mondom: már miért néznélek? Gondolod, hogy nincs jobb dolgom, mint hogy aznap este megnézzelek? Olyan ez, mint amikor valaki mindenképpen meg akarja mutatni neked a kislánya fotóját, hogy nézzem meg, milyen szép gyerek. De engem nem érdekel a más kislánya, engem a saját kislányom érdekel. A színészek mindig azt gondolják, hogy az csak javíthat az életminőségemen, ha megnézem őket egy darabban. Egy barátommal volt is egy vitám nemrég. Azt mondta nekem, hogy a következő szerepét azért vállalta el, hogy meglepje a közönségét, mert korábban ilyet még nem játszott. Én meg azt találtam mondani, hogy figyelj, szerintem semmit sem vár tőled a közönség. Az emberek nem azzal kelnek, hogy na, ez a fazon vajon miben fog szerepelni. Az élet túl rövid, hogy bárki ilyesmivel foglalkozzon.

MN: Azt mondta, hogy mozgás-ruha-autó, ez a karakterépítés sorrendje. A Mese a szerelemről mesterember hősét mennyire taksálták autóban?

VL: Először azon tipródtunk a rendezővel, hogy francia vagy külföldi kocsi passzolna-e hozzá. Maradtunk a franciánál, s azon belül is egy használt kocsi kellett, egy 5-6 éves darab. A Welcome úszóedzője körülbelül ugyanez a kategória, cliós pasi, a Renault modellek legszerényebbikét kapta. Extrákról szó sem lehetett.

MN: Hamarosan bemutatják a Pour Elle című thrillerének amerikai remake-jét Russell Crowe-val az ön szerepében.

VL: Nagyszerű színész, de nem színészet az, amit odaát csinálnak. Ha kilenc kamerával vesznek egy jelenetet, nem neked, hanem a vágónak kell kihozni belőled a legjobbat. És kilenc kamerával, akárhogy is játszol, ki is tudja hozni.

A Mese a szerelemről kritikáját lásd a Visszhang rovatban.

Neked ajánljuk