Hatalmas magyar siker Cannes-ban – Interjú a rendezővel

  • Szentgyörgyi Rita
  • 2015.05.24 20:06

Film

Nemes Jeles László filmje ma este óriási elismerést kapott, a fesztivál második legnagyobb díját, a Grand Prix-t, vagyis a zsűri nagydíját adták neki Cannes-ban. A rendezőt még itthon faggattuk ki a Saul fiáról.

Magyar Narancs: Negyvenhat éve nem volt első filmes magyar rendező alkotása a cannes-i versenyben, ráadásul a Saul fia (kritikánk a filmről itt olvasható) az egyetlen közép-európai film a nagyon erős mezőnyben. Nagy a nyomás?

Nemes Jeles László: Megpróbálok elvonatkoztatni a külső nyomástól. Bőven elég a saját belső feszültségem már a puszta gondolattól, hogy a Coen testvérek néhány méterre tőlem nézik majd a filmet. Éppen elég hidegrázást okoz a médiafelhajtás. A fesztivál rendesen exponálta a Saul fiát.

MN: Miközben kitüntetett figyelem övezi a filmet, nem sikerült nemzetközi koprodukcióban leforgatni, egyedül a Magyar Nemzeti Filmalap adta rá a fejlesztési és gyártási támogatást.

NJL: Valóban furcsa, hogy sem Európában, sem másutt nem akarták társfinanszírozni a filmtervet. Mindenhol rettegtek tőle, mondván, nem lehet megcsinálni, túl nagy falat nekem, a téma rendkívül érzékeny, rizikós. A film­alapnál felismerték, hogy három rövidfilm után fel vagyok készülve rá.

MN: Kényszerültél kompromisszumokra a 321,6 milliós támogatás fejében?

NJL: Aránylag kevés, harminc forgatási nap állt rendelkezésünkre. Mivel nem akartuk teljesen rekonstruálni a lágert, meg lehetett oldani, hogy aránylag olcsón is értékelhető, hatásos legyen a film. Tartalmilag a filmalapnál nem sérült a projekt, ellenkezőleg, a forgatókönyv-írói konzultációk segítségünkre voltak.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Miért ódzkodsz attól, hogy holokausztfilmnek sorolják be a Saul fiát?

NJL: Tudatosan ellene mentünk a holokausztfilm kódjainak, ami azért is fontos, mert sok esetben nem történelmiek az eddig használatban lévő kódok, logikák. A háború utáni filmes sémák túlélési történeteknek felelnek meg. Nekem az európai zsidóság elpusztításáról nem a túlélés jut eszembe. Egy olyan filmet akartam csinálni, ami Auschwitz mélyéről szól, úgy, hogy a reprezentáció elválaszthatatlan legyen egy ember szubjektivitásától. Nem törekedtünk totális rekonstrukcióra, az nekem mindig gyanús, mivel nem lehetséges lágert és népirtást teljességében megmutatni. Le kell szűkíteni az ábrázolást.

MN: A holokauszt megkerülhetetlen téma számodra?

NJL: Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen lehetett bekerülni egy megsemmisítő táborba. Megérkezni a káoszba információ nélkül, elindulni a többiekkel, és végigvárni csendben és türelemmel, amíg megölnek bennünket. A Saul fia nem kitekintő film, nem szokványos filmes dráma, mint ahogy az is kitétel volt, hogy nem lehet „szép”. A néző úgy érezheti, hogy belekerül egy örvénybe, ami beszippantja.

MN: Erdély Mátyás operatőrrel 35 milliméteresre forgattátok a filmet, amit egyedüliként vetítenek szalagról a versenyprogramban.

NJL: Úgy gondolom, hogy a celluloidszalagról vetített kép van legnagyobb hatással a nézőkre.
A filmünk – szembemenve a trendekkel – kizárólag fotokémiai eljárással készült, semmilyen komputertechnikát nem alkalmaztunk az utómunka során. Hiszek abban, hogy igazi nézői élményt és érzelmeket csak a filmszalag, a vetített fizikai kép képes közvetíteni. A digitális vetítés steril, és nem képes igazi mozi­élményt nyújtani: olyan, mintha egy hatalmas számítógép-monitort néznénk.

MN: A Cannes-i Fesztivál művészeti igazgatója, Thierry Fré­maux azt mondta, a Saul fia új korszakot nyithat a holokauszt filmes megközelítésében…

NJL: Ezt mindenképpen ki szeretném íratni a síromra! Az volt a koncepció, hogy társként vagyunk jelen a főszereplővel, őt kísérjük. És mivel ő sem nézi az állandó horrort, mert hozzászokott, egy másfajta érzelmi állapotban van, ezért mi sem nézzük azt. Csak azt nézzük, ami a fiával kapcsolatos. Ezzel egy érdekes utat nyitunk vizuálisan a filmben, és csak éppen hogy beszüremkedik a borzalom, nem mutatjuk meg azt, ami reprezentálhatatlan.

MN: A Türelem c. kisfilmed záró képsorával már megtörtént az útnyitás. Előtanulmánynak tekinted a Saul fiához?

NJL: A Türelemben a másik oldal elszigeteltsége vagy közönye volt a középpontban. A Saul fiában a sonderkommandós krematórium munkásán keresztül közelítjük meg az eseményeket. A Türelem előkép abból a szempontból, hogy tudtam, hogy folytatni akarom, de azt még nem, hogy milyen történettel.

MN: A Sonderkommando „különleges egységében” a holttestek elégetése volt a foglyok fel­adata. Hogyan találtál rá a történetre?

NJL: A Sonderkommando egy francia kiadású könyv, a Hangok a hamvak alatt formájában talált meg. Kissé olyan, mint Nyiszli Miklóstól a Dr. Mengele boncoló­orvosa voltam az auschwitzi krematóriumban. Meggyilkolt sonderkommandósok feljegyzései találhatók benne, amelyeket elástak a felkelés előtt. Tudtam, hogy érdekes anyag, amit kevesen dolgoztak fel.

MN: Claude Lanzmann Shoah-ja is hatással volt rád?

NJL: Sokszor megnéztem, és állandóan ébren tartott.

MN: Hogyan találtál rá a Sault alakító Röhrig Gézára, aki New Yorkban él, és idehaza főként underground zenészként, költőként, amatőr színészként ismert?

false

NJL: Barátokon keresztül ismertem meg Gézát. A sors megkeverte a kártyákat, mert amikor még francia projektként akartam megcsinálni a filmet, felmerült Pascal Greggory neve. Másfél évig nem válaszolt a megkeresésemre, közben rájöttem, hogy megöregedett a szerephez. Aztán Merab Ninidze grúz színészre gondoltam, aki a fiatal Alekszej German filmjeiben játszott. Röhrig Gézát eredetileg egy másik szerepre néztük meg, és a próbafelvétel közben jöttünk rá, hogy ő lesz alkalmas a főszerepre.

MN: Az emberek kitalálnak különféle eseményeket, hogy jutalmazzák egymást, mondtad korábban a filmfesztiválokról. Nyilván változott a véleményed.

NJL: Jó lenne, ha az európai filmes társadalom visszatérne a kísérletezéshez, ha a fesztiválok és a filmalapok nyitottabbak lennének. Nem csak egyfajta módon lehet történeteket mesélni, és nem feltétlenül csupán az idősíkok megcserélésével. Beállt a filmnyelv, leginkább a megmutatásról, a köznevelésről szól. A digitális technológiák térnyerése a televí­ziós, internetes attitűd győzelmét takarja. Sokszor a kisrealizmus érvényesül vagy a szuperkommersz. Szerintem nagyon aggasztó a világ moziszintje, valószínűleg ezért figyelnek fel olyan filmekre, amelyeknél a forma és a tartalom együtt van. Cannes valószínűleg azt értékelte, hogy mertünk kockáztatni.

MN: Kakukktojásként tekintenek rád azért, mert Franciaországban és az Egyesült Államokban tanultad a filmkészítést?

NJL: Nemigen tudnak velem mit kezdeni. Egyesek azt hiszik, hogy az apám kis mása vagyok.

MN: Tizenkét évesen kerültél Párizsba, ahol irodalmat, történelmet, politikai tudományokat tanultál. New Yorkban a Tisch Schoolban szereztél filmrendezői diplomát. Melyik város mit adott a személyiségedhez?

NJL: Budapest a reménytelenség, a barbár Kelet-Európa az emberek viselkedésétől a korrupcióig terjedően. A „ha a szomszédomnak rossz, akkor nekem jobb” típusú gondolkodás jellemző. Közben pedig elég kozmopolita, a tradícióit értékelő igényes civilizáció felé indult el a 19. század második felében, aminek ma már csak a romjai vannak meg. A következő filmem, ami 1910-ben játszódik Budapesten, egy civilizációs bukásról szól. Párizs a hirtelen nyitás és a tolerancia iskolája volt számomra, mert elfogadtak, sokkal jobban, mint idehaza. Sajnos a szépsége és a nyitottsága mellett kissé megfagyott, muzeális, gyakran sznob. A filmes szakmában az „egymás között kis csoportokban eldöntjük, mi a jó, mi a rossz” logikájú versailles-i felfogás érvényesül. Ha maradok, még mindig ott tartanék, hogy megpróbálom beadni az első filmtervemet. Kisfilmekben, kis költségvetésű nagyjátékfilmekben dolgoztam, producer-asszisztens voltam. Majd visszajöttem Pestre, hogy kitanuljam a szakmát. Senkit nem ismertem, felhívtam Tarr Béla producerét, és úgy lettem másodasszisztens A londoni férfiban, hogy gyerekszereplőt kellett castingolni. Aztán Amerikába mentem, ahol elkezdtem egy filmes iskolát, ami arról szól, hogy az ember fizet, cserébe gyerekként kezelik, amatőrök egymás között szórakoznak. Az osztálytársaim 90 százaléka nem lett filmes.

MN: Történelmi hozzáállású rendezőnek nevezted magad. Ez pontosan mit jelent?

NJL: Az emberről szeretnék beszélni, aki nem csupán egy most létező lény – ezt csak a YouTube tartalomkészítői gondolhatják –, hanem egy folyamat része is. Ha nem látjuk ezt a folyamatot mind szellemi, mind civilizációs szinten, akkor megyünk bele az önmegsemmisítésbe. Magyarország szempontjából 1944 nem neutrális évszám. Abban, hogy a jelenlegi magyar társadalom beteg, nagy szerepe van annak, hogy ebben a társadalomban megtörténhetett, hogy elhurcoljanak ötszázezer embert, kirabolják és meggyilkolják őket. Ez ma is érezhető módon tönkretette az ország szövetét. Nem dolgoztuk fel sem a deportálásokat és a mészárlásokat, sem a kommunizmust. Minden a szőnyeg alá van söpörve, de tovább kísért minket.

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.

Melyik út megyen itt Budára?

  • A szerk.

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.

Készpénz és ígéret

  • A szerk.

„Ellenzéket is váltottunk. Leváltottuk a szocialista párton belül azokat, akik nem akartak változást, akik féltek az elszámoltatástól. Leváltottuk azokat, akik bizonytalankodtak, leváltottuk azokat, akik bármilyen szélsőséges magatartást hirdettek, akik üzleteltek a hatalommal, akiket meg lehetett venni, akiket meg lehetett zsarolni, meg lehetett fenyegetni” – mondta Márki-Zay Péter vasárnap esti győzelmi beszédében a budapesti Anker közben a lelkes publikum előtt.