Magyar Narancs: Első szerepét tízévesen játszotta a The String Pupper című rövidfilmben, amelyet a Berlini Filmfesztiválon mutattak be. Tizenöt évvel később tért vissza a seregszemlére a Tűzvörös égbolttal, amely el is nyerte a zsűri nagydíjával járó Ezüst Medvét.
Langston Uibel: Hihetetlen volt ismét részt venni a fesztiválon: ott voltak a szüleim, a családom, valamennyi barátom. Tősgyökeres berlini vagyok, ez a szülővárosom, nem is álmodhattam volna szebb premierről, olyan volt, mintha hazatértem volna. Ráadásul teljesen azonosulni tudtam a film mondandójával és a szereppel is.
MN: Amennyiben?
LU: A Tűzvörös égbolt nézőpontja nagyon szubjektív. Miután felkértek, egy teljes évem volt a forgatás előtt. Nekem az volt szerepben a legérdekesebb, hogy csak egy bizonyos pontig hűséges a barátjához: amikor elege lesz, felszabadítja magát és eltávolodik, s később sem tér vissza, inkább keres egy új barátot. Az volt a fő célom, hogy ezt a függetlenséget bemutassam. Nem túl gyakori ugyanis az ilyen figura: a legtöbb filmben a „jó barát” végig az marad, vagy ha el is távozik, a végén mindig visszatér. Ő nem ilyen.
MN: A film egyik fő témája az alkotói válság. Színészként előfordul, hogy nem tud felnőni egy előző sikeréhez?
LU: Szerintem ettől minden művész szenved, az írók, a színészek, a rendezők is – Christian a saját élményei alapján írta a forgatókönyvet, a Belső biztonság sikere őt is sokáig nyomasztotta. Ez velem is előfordul, legutóbb például azután, hogy szerepeltem A másik út című Netflix-sorozatban. Az a műsor nagy sikert aratott, de nem állhatsz meg, keresned kell egy másik projektet. Legtöbbször nem is mások felől érkezik a nyomás, hanem mi tesszük saját magunkra.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
