Most végre bárki megláthatja, milyen az, amikor Hayao Miyazaki, az idén 66 éves világhírű japán animeművész a filmjei java részében jobbára erősen a margóra szorított felnőttekre veti kíváncsi tekintetét. Amit látunk, a legkevésbé szívderítő: az 1986-ban készült Laputa - Az égi palotában kétféle alakváltozatuk gyötri a lebegő város után kutató bátor gyerekszereplőket: az egyik csoport korlátolt, gonosz és kapzsi, a többieknek pedig bár a szívük a helyén, fellépésük oly röhejes, hogy nézni alig bírjuk. Mit össze keménykednek például a film elején a légikalózok, aztán a Sheeta nevű bakfis az első adandó alkalommal kenyérre keni őket, hogy csak úgy tapodják egymás sarkát később a kedveskedési versenyben. A nevetséges légikalózoknak Miyazaki később (1992-ben) önálló filmet is szentelt. Ez a Porco Rosso - A mesterpilóta kétségtelenül kakukktojás az életműben, noha korántsem a színvonala miatt. Hanem, mert ez az egyetlen Miyazaki, ami legkivált a felnőtteknek szól. Ráadásul a mester többi munkájának fantáziavilágai helyett ezúttal a rögvalóban gázolunk: pilótáink a 20-as évek fasizálódó klímájában szelik az eget az adriai partvidéken (a spleentől és martinitól ragadós tengerparti bárvilágot biztos kézzel festi föl Miyazaki) - a rendező csupán a tárgyi kultúra bizonyos elemeiben emeli el történetét a földtől, no és persze a címszereplő is "diszkréten" a mágia felé billenti az arányokat, ő ugyanis egy konkrét konnektororrú sertés. Láncdohányos, keserű, és állandóan fehér ballont meg puhakalapot visel: Miyazaki remek paródiáját mutatja fel benne a korszak (a vásznakon oly sokszor Bogart által megformázott) hard-boiled héroszainak. Porco és társai olyan férfiak, akik pénzért hajtanak egy olyan világban, ahol már a zsáknyi pénz is csak egy pohár tejet ér, a film fináléjában pedig a két büszke, rivális aviátor pufira veri egymás fejét, de már maguk sem igazán tudják, hogy miért - ez a zárlat, hátterében a fasiszta titkosrendőrséggel, megkapóan rémes. Mélyen érthető hát, hogy Miyazaki több energiát nem akart ilyen alakokra pazarolni, s a kiégett vén disznók helyett inkább a mágikus fruskákra koncentrált.
Hayao Miyazaki legszebb meséiben a gyermeki és a felnőtti lét közti homályzónában barangoló kislányokat kísérünk. Kiki - A boszorkányfutár tizenhárom, a szellemországban kódorgó Chihiro tíz, a Totorókkal barátkozó Szacuki tizenegy éves, vagyis a mágikus világokba való határátlépésre alapvetően a kamaszkor küszöbén egyensúlyozó lányok képesek (de még Sophie-nak, A vándorló palota megátkozott, tizennyolc éves kalaposlányának is sikerül). Megannyi kis japán Alice a fantasztikusabbnál is mesésebb csodaországokban, kiknek (a rendező által korlátlan fantáziával kieszelt álomlényektől kísért) útja rendre a szülőktől való távolodást szimbolizálja, a búcsút a gyermekkortól. Miyazakit a saját filmstúdió, az utalások, de legfőképp a hatalmas (a nyugati világban is learatott) sikerek miatt gyakorta szokták Walt Disneyhez mérni, de ez a hasonlat filmjei mondanivalóját, atmoszféráját figyelembe véve nem állja meg a helyét: Yasujiro Ozu leheletfinom elszakadástörténetei az ötvenes évekből sokkal közelebbi párhuzamnak tetszenek akkor már.
Miközben persze hamisítatlan mesékről van szó, amelyeket a rendező lenyűgöző retorikával vezet elő. A 80-as években még lelkes marxista Miyazaki szerencsére elég hamar (mindjárt a Laputa után - abban még finoman szólva is szemet szúró a munkásosztály idealizálása) és elég sokáig (a 2004-es A vándorló palotából sajnos nem bírta kihagyni a[z iraki] háború elleni, a történetbe nem valami szépen szervülő felszólamlást) letett arról, hogy politikai, illetve magasztos társadalmi mondandót préseljen filmjeibe, s már a Totoróban (1988 - alighanem a mester legerősebb filmje a Chihiro mellett) rálelt arra a modorra, amely oly népszerűvé tette szerte a világon. Ez a teljesen unikális hang egyértelműen a kisgyerekeknek szól, miközben hiánytalanul élvezhető akár cinikus szakállasoknak is, legfőképp, mert oda-vissza mentes a didaxistól, s mert Miyazaki az elbeszélés során mindvégig ügyel arra, hogy még véletlenül se ossza föl a világot egymásnak feszülő fekete és fehér színekre. Vegyük csak a Chihirót: ott a "jó" és a "rossz" boszorkány például éppen úgy különbözik egymástól, mint két pofás tojás...
Különös, de amint filmjeiben évről évre kevesebb lett az akció, úgy váltak azok mégis egyre elragadóbbakká. Az 1984-es Nauszika - A szél harcosai és a Laputa még csordultig van látványos, pompásan kivitelezett harcjelenetekkel, mégsem cserélnénk le ezeket a későbbi művekre, amelyekben a konfliktusok kispadra szorultak, s a lényeg immár nem valakinek a legyőzése vagy valaminek a meghódítása lett, hanem egy világ fölfedezése. A keleti és a nyugati kultúra elemei problémamentesen egyesülnek ezekben a világokban, s alighanem ez Miyazaki hallatlan sikerének másik meghatározója. A modern nyugatias családszemlélet, a finom feminizmus, a nyílt Swift- és Lewis Carroll-idézetek (legyen elég még a Totoro megnyerő macskabuszát említeni, amely egyértelmű főhajtás a jeles angol szerző cheshire-i cicája előtt), valamint a hollywoodi rajzfilmek ábrázolási konvencióinak mély ismerete összefőnek a japán mangák és animék jellegzetességeivel, a fantázialények nagy csoportja pedig a sintoista szemlélet ihlette kreatúra. Hayao Miyazaki most szinte egészében (a hazánkban először kiadott korai művek társaságából a bérmunkában készült Cagliostro kastélyának hiánya érthető, de vajon a Chirio és A vándorló palota mellett miért nem adták ki újra A vadon hercegnőjét is?!) elérhető életműve az egyik legegységesebb és legszínvonalasabb oeuvre a kortárs filmművészetben.
Forgalmazza a Best Hollywood
