DVD

Csodaországok - Miyazaki-sorozat

  • Greff András
  • 2007. augusztus 30.

Film

Most végre bárki megláthatja, milyen az, amikor Hayao Miyazaki, az idén 66 éves világhírű japán animeművész a filmjei java részében jobbára erősen a margóra szorított felnőttekre veti kíváncsi tekintetét. Amit látunk, a legkevésbé szívderítő: az 1986-ban készült Laputa - Az égi palotában kétféle alakváltozatuk gyötri a lebegő város után kutató bátor gyerekszereplőket: az egyik csoport korlátolt, gonosz és kapzsi, a többieknek pedig bár a szívük a helyén, fellépésük oly röhejes, hogy nézni alig bírjuk. Mit össze keménykednek például a film elején a légikalózok, aztán a Sheeta nevű bakfis az első adandó alkalommal kenyérre keni őket, hogy csak úgy tapodják egymás sarkát később a kedveskedési versenyben. A nevetséges légikalózoknak Miyazaki később (1992-ben) önálló filmet is szentelt. Ez a Porco Rosso - A mesterpilóta kétségtelenül kakukktojás az életműben, noha korántsem a színvonala miatt. Hanem, mert ez az egyetlen Miyazaki, ami legkivált a felnőtteknek szól. Ráadásul a mester többi munkájának fantáziavilágai helyett ezúttal a rögvalóban gázolunk: pilótáink a 20-as évek fasizálódó klímájában szelik az eget az adriai partvidéken (a spleentől és martinitól ragadós tengerparti bárvilágot biztos kézzel festi föl Miyazaki) - a rendező csupán a tárgyi kultúra bizonyos elemeiben emeli el történetét a földtől, no és persze a címszereplő is "diszkréten" a mágia felé billenti az arányokat, ő ugyanis egy konkrét konnektororrú sertés. Láncdohányos, keserű, és állandóan fehér ballont meg puhakalapot visel: Miyazaki remek paródiáját mutatja fel benne a korszak (a vásznakon oly sokszor Bogart által megformázott) hard-boiled héroszainak. Porco és társai olyan férfiak, akik pénzért hajtanak egy olyan világban, ahol már a zsáknyi pénz is csak egy pohár tejet ér, a film fináléjában pedig a két büszke, rivális aviátor pufira veri egymás fejét, de már maguk sem igazán tudják, hogy miért - ez a zárlat, hátterében a fasiszta titkosrendőrséggel, megkapóan rémes. Mélyen érthető hát, hogy Miyazaki több energiát nem akart ilyen alakokra pazarolni, s a kiégett vén disznók helyett inkább a mágikus fruskákra koncentrált.

Hayao Miyazaki legszebb meséiben a gyermeki és a felnőtti lét közti homályzónában barangoló kislányokat kísérünk. Kiki - A boszorkányfutár tizenhárom, a szellemországban kódorgó Chihiro tíz, a Totorókkal barátkozó Szacuki tizenegy éves, vagyis a mágikus világokba való határátlépésre alapvetően a kamaszkor küszöbén egyensúlyozó lányok képesek (de még Sophie-nak, A vándorló palota megátkozott, tizennyolc éves kalaposlányának is sikerül). Megannyi kis japán Alice a fantasztikusabbnál is mesésebb csodaországokban, kiknek (a rendező által korlátlan fantáziával kieszelt álomlényektől kísért) útja rendre a szülőktől való távolodást szimbolizálja, a búcsút a gyermekkortól. Miyazakit a saját filmstúdió, az utalások, de legfőképp a hatalmas (a nyugati világban is learatott) sikerek miatt gyakorta szokták Walt Disneyhez mérni, de ez a hasonlat filmjei mondanivalóját, atmoszféráját figyelembe véve nem állja meg a helyét: Yasujiro Ozu leheletfinom elszakadástörténetei az ötvenes évekből sokkal közelebbi párhuzamnak tetszenek akkor már.

Miközben persze hamisítatlan mesékről van szó, amelyeket a rendező lenyűgöző retorikával vezet elő. A 80-as években még lelkes marxista Miyazaki szerencsére elég hamar (mindjárt a Laputa után - abban még finoman szólva is szemet szúró a munkásosztály idealizálása) és elég sokáig (a 2004-es A vándorló palotából sajnos nem bírta kihagyni a[z iraki] háború elleni, a történetbe nem valami szépen szervülő felszólamlást) letett arról, hogy politikai, illetve magasztos társadalmi mondandót préseljen filmjeibe, s már a Totoróban (1988 - alighanem a mester legerősebb filmje a Chihiro mellett) rálelt arra a modorra, amely oly népszerűvé tette szerte a világon. Ez a teljesen unikális hang egyértelműen a kisgyerekeknek szól, miközben hiánytalanul élvezhető akár cinikus szakállasoknak is, legfőképp, mert oda-vissza mentes a didaxistól, s mert Miyazaki az elbeszélés során mindvégig ügyel arra, hogy még véletlenül se ossza föl a világot egymásnak feszülő fekete és fehér színekre. Vegyük csak a Chihirót: ott a "jó" és a "rossz" boszorkány például éppen úgy különbözik egymástól, mint két pofás tojás...

Különös, de amint filmjeiben évről évre kevesebb lett az akció, úgy váltak azok mégis egyre elragadóbbakká. Az 1984-es Nauszika - A szél harcosai és a Laputa még csordultig van látványos, pompásan kivitelezett harcjelenetekkel, mégsem cserélnénk le ezeket a későbbi művekre, amelyekben a konfliktusok kispadra szorultak, s a lényeg immár nem valakinek a legyőzése vagy valaminek a meghódítása lett, hanem egy világ fölfedezése. A keleti és a nyugati kultúra elemei problémamentesen egyesülnek ezekben a világokban, s alighanem ez Miyazaki hallatlan sikerének másik meghatározója. A modern nyugatias családszemlélet, a finom feminizmus, a nyílt Swift- és Lewis Carroll-idézetek (legyen elég még a Totoro megnyerő macskabuszát említeni, amely egyértelmű főhajtás a jeles angol szerző cheshire-i cicája előtt), valamint a hollywoodi rajzfilmek ábrázolási konvencióinak mély ismerete összefőnek a japán mangák és animék jellegzetességeivel, a fantázialények nagy csoportja pedig a sintoista szemlélet ihlette kreatúra. Hayao Miyazaki most szinte egészében (a hazánkban először kiadott korai művek társaságából a bérmunkában készült Cagliostro kastélyának hiánya érthető, de vajon a Chirio és A vándorló palota mellett miért nem adták ki újra A vadon hercegnőjét is?!) elérhető életműve az egyik legegységesebb és legszínvonalasabb oeuvre a kortárs filmművészetben.

Forgalmazza a Best Hollywood

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.