Sara Najafi csak énekelni szeretne. Nemcsak kísérőként, férfiak hátterében, hanem önállóan, női szólistaként, nők és férfiak vegyes közönsége előtt. Lehetne ez egy sokadrangú zenés film alapsztorija, de az 1979-es iráni forradalom utáni teokratikus rend máig tiltja a nők közönség előtti éneklését.
A tabu, amiről azt hitték, hogy az első énekesnő, Quamar-ol-Molouk Vazari már 1924-ben átlépte, újra korlát lett. Sara, a kevés iráni női zeneszerző egyike, ezt a tabut döntögeti testvére, Ayat Najafi dokumentumfilmjében. 2009-ben kezdi el projektjét, amelynek célja, hogy Iránban közös koncerten léphessenek fel iráni és francia énekesnők. Szembesülünk az iráni bürokrácia, az állami és egyházi vezetés útvesztőivel, az előítéletekkel, de látjuk a változtatni akarást is.
A dokumentumfilm jó arányérzékkel tárja elénk a folyamatot az ötlet születésétől a drámai feszültségeken és nehézségeken át a megvalósulásig. Talán a legizgalmasabbak Sara kép nélküli, titokban készített hangfelvételei a tárgyalásokról az iráni kulturális minisztériumban és a megfellebbezhetetlennek vélt vallási indokok sorolása. Mindezt meg kell értetni a francia kollégákkal, megmutatni nekik, hogy egy olyan „apróság”, mint az éneklés, akár konkrét veszélyt is jelenthet. Mindeközben zenei betétek és archív felvételek vezetnek be minket egy kevéssé ismert zenei kultúra berkeibe, emlékeibe. A film azonban véget ér a nehezen megvalósított koncertnél, és így a legfontosabb kérdés nyitva marad. Vajon Najafi produkciója mi is valójában: egy első vagy egy elszigetelt lépés?
