A kiváló művészfilmek producereként (Timbuktu) és írójaként (Emberek és istenek) ismert Etienne Comar első rendezésében nem vállal sok kockázatot: bevált filmes eszközöket alkalmazva, kulturált, ám minden művészi kihívást kerülő modorban, pontosan belőhető célközönségnek dolgozza fel a legendás zenész, Django Reinhardt életének motívumaiból született, ám egyértelműen fikciós regény (Alexis Salatko Folles de Django c. művének) egy részletét. Ebben a világhírű zenész nemet mond a németek birodalmiturné-ajánlatára 1943-ban. Inkább menekülőre fogja, s míg a könnyű és csillogó párizsi sztárlétből kicsöppenve a svájci határ közelében bujkál, szembesül a nácizmus pusztításaival, a saját bőrén tapasztalja meg a cigányüldözést. A film voltaképpeni témája az apolitikus, a világ bajairól tudni sem akaró, saját virtuózan gyakorolt művészetébe zárkózó világfi felelősségvállalásra, áldozathozatalra kész, tudatos emberré válása. Aki a saját eszközét, a zenét használva száll szembe az embertelenséggel.
A biztonsági filmezés dacára értékes műről van szó, amely végre olyasvalamit tematizál közérthetően, esztétikusan – a porrajmost, a cigányságot érintő náci népirtást –, ami kevéssé jelent meg eleddig a világ filmművészetében. A túlságosan is epikus történetszövés, az ómódúan klasszikus stílus ellenére számos emlékezetes jelenetet tartalmaz a Django. Valódi filmes pillanat például a közös dudorászás a zenész és – Palya Bea megformálta – felesége között: néhány másodpercben csodálatosan sokat közöl szerelemről, összetartozásról, sorsvállalásról.
Forgalmazza a Cinenuovo
