magyarnarancs.hu: Van valami terápiás jellege annak, ha az ember a saját anyjáról készít filmet.
Fekete Ibolya: Biztosan, bár nem így éltem meg: mire elkezdtem írni a forgatókönyvet, addigra túl voltam a nehezén. Akkor már jó pár éve meghalt a mama. Én úgy emlékszem, hogy az érzelmi részét letudtam a forgatókönyvírással, de a munkatársaim szerint ez nem így volt: gyönyörűen berendezett helyszínen képes voltam fennakadni egy apróságon, amit az anyám nem úgy csinált volna. Rémes.
| ||
magyarnarancs.hu: Ezek szerint a történet teljesen a valóságon alapszik?
FI: Csak részben. Leginkább az öregkori jelenetek, azok szinte szó szerint így zajlottak. Annak idején leírtam, amiket az anyám mondott, mert annyira abszurd szövegek voltak, hogy nem akartam őket elfelejteni, habár akkor még nem merült fel, hogy filmet csináljak belőle. A múltbeli történetek jó része családi anekdota, saját és másoké is, a többi kitaláció, mese.
magyarnarancs.hu: Egy film, ami a múlt század eseményeit a kisember szemszögéből meséli el, sokaknál beindítja az emlékezést, nem? Legalábbis nekem jó pár családi történet beugrott közben.
FI: Pontosan ezért csináltam ezt a filmet. Olyan emberrel még nem találkoztam, aki a film után ne azzal kezdte volna, hogy „nálunk ez úgy volt…”.
magyarnarancs.hu: Bármelyik magyar családról lehetne ilyen filmet készíteni?
FI: Egészen biztos. Ebben az országban mindenkivel történt valami drámai vagy képtelen dolog a múlt században. Kevés olyan embert ismerek, aki ott élte le az életét, ahol megszületett: nem ennyire extrém módon, mint nálunk, de több-kevesebb jövés-menés minden családban volt.
magyarnarancs.hu: Ezt a történetet sokkal sötétebben is be lehetett volna mutatni. Miért döntöttél úgy, hogy könnyed filmet készítesz, ami hemzseg a vicces jelenetektől?
FI: Egyrészt, mert ilyenek voltak a szüleim és a barátaik: ez egy halálosan jó kedélyű társaság volt, a legnagyobb bajok közepette is. Másrészt el akartam kicsit röptetni, mert a puszta nyomasztást alkalmatlan eszköznek tartom arra, hogy odataláljunk magunkhoz. Így sose fogjuk tudni rendbe tenni a tisztázatlan ügyeinket, mert sokkal színesebb, ellentmondásosabb és sűrűbb szövésű az életanyag, ami kinek-kinek a saját élménye. A fontos kérdéseket nem lehet megkerülni, de ahhoz, hogy közelebb jussunk hozzájuk, kell az ismerősség, ami a nagymama lekvárjaival kezdődik a spájzban. Valaki azt mondta a vetítés után, hogy „úristen, az apámnak pont ilyen fényképezőgépe volt”. Természetesen nem a fényképezőgép, hanem a karakter hasonlatossága ütötte meg, de ezek azok a kapcsolódási pontok, amik révén visszatalálsz a saját múltadba.
| ||
magyarnarancs.hu: Ugyanakkor a múlttal, például a második világháborús szerepével való szembenézés a magyar társadalomból teljesen hiányzik.
FI: Nem is fogunk közelebb jutni kölcsönösen indulatos, dühödt vádaskodásokkal. Amíg olyasmivel vádolnak valakit, amit nem követett el, addig azzal se fog szembenézni, ami valóban az ő felelőssége. Bőven lenne mivel szembe nézni, a háború alatt, meg előtte, meg utána, de azért megkockáztatom, hogy a magyar társadalom jó része mégiscsak több-kevesebb tisztességgel élte túl a huszadik század hányattatásait. Kellene egy higgadtabb számvetés, csak türelem kell hozzá, mint a halevéshez. Úgy vélem, a családtörténetek elősorolása például segíthetne ebben. Nekem könnyű dolgom volt, az én hőseim rendes emberek. Nem mintha valami rettentő hősiesek lettek volna, ez csak jámbor tisztesség volt. És persze semmilyen realitásérzékük nem volt – ezért is „futóbolondok” –, nem mérlegelték a veszélyt, csak tették, amit ép erkölcsi érzékű ember tesz, tekintet nélkül a körülményekre.
magyarnarancs.hu: A Chicóban Eduardo Rózsa Floresról mintáztad az általa játszott karaktert. Azt mondtad, valóságos személyből úgy lehet egy film főszereplője, ha meghúzzuk a szálakat, egyszerűbb, koherensebb személyiséget hozunk létre. Hogy húzza meg az ember ezeket a szálakat, ha az anyjáról készít filmet?
FI: Ugyanígy. Az anyám lényegében ilyen volt, de persze komplikáltabb, meg el van kicsit tolva a groteszkbe: ennyire azért nem volt széllelbélelt, időnként aggodalmasabb és erőszakosabb is volt – mindig nagyon bájos, csak meg kellett bolondulni tőle.
magyarnarancs.hu: Az anya bolondosságával szemben az apa idealizált férfiként jelenik meg a vásznon.
FI: Hát, mert úgy emlékszem, hogy csodás volt – lányok szoktak így emlékezni az apjukra. Ő olyan volt, amilyen a filmben: régi vágású, jó svádájú, és pont leszarta az egészet. Egyszerűen nem volt kedve megkötni azokat a kompromisszumokat, amik révén talpon lehetett volna maradni. Egyébként Gáspár Tibi nagyon hasonlít rá: amikor először megláttam a forgatáson abban a felöltőben, akkor azért meg kellett kapaszkodnom. És mese ide vagy oda, az ténykérdés, hogy 1957-ben, amikor a legbeborultabb volt minden, az apám egy nyomorúságos szocreál lakótelepen felkötötte a görkorcsolyát, és végigrepült a flaszteren, miközben az egész telep tapsolt neki.
| ||
magyarnarancs.hu: Amikor filmezéssel kezdtél foglalkozni, a rendezés még nagyon férfiszakmaként volt számon tartva.
FI: Ma is az. De a magyar filmben már akkor is sok női rendező volt: Mészáros Márta, Gyarmathy Lívia, Elek Judit, Ember Judit, Szabó Ildikó és mások. Vannak macsók a szakmában, akik kóstolgatják az embert és próbálják hülyének nézni, de ezektől a kivételektől eltekintve én nagyon sok gáláns segítséget kaptam a férfi kollégáktól. Néha kifejezetten lovagiasak. De attól még elég keménynek kell lenni, a forgatást le kell tudni vezényelni, és ha a fene fenét eszik is, meg kell oldani a helyzeteket. Mondjuk, elég erőszakos vagyok. Ezt meg némi talpraesettséget az anyámtól örököltem. Meg azt is, hogy bármi van, megyek előre, mint a gőzmozdony.
Meghallgattuk a másik felet is: a film főszereplőjével, Ónodi Eszterrel a nyomtatott Narancsban olvashatnak remek interjút, ha ma vagy holnap magukhoz veszik az aktuális számot.
