Az MMKA persze csak ugyanazt tette, mint mindenki más, magánszemélyektől önkormányzatokon és közintézményeken át az államig, amikor "majdcsak lesz valahogy" felkiáltással hiteleket vett föl, de egyrészt évek óta gyúrtak már a megszüntetésére, amit 2001-ben még sikerült megakadályozni, másrészt (majdnem) minden közalapítvány erre a sorsra jutott. Az MMKA-szisztéma ugyan több sebből vérzett, de mégiscsak a szakma többé-kevésbé demokratikus, önigazgató szervezete volt, mely szakma sem megbecsülni, sem megvédeni nem tudta önmagát. Ámbár ez sem filmes magánbűn: a demokrácia szinte minden intézményéről elmondhatjuk ugyanezt.
Ami a magyar dokumentumfilm régi helyzetét illeti, az összes doku éves kerete annyi volt, mint egyetlen nagyjátékfilmé, és az MMKA mint "főablak" mellett kisebb támogatási lehetőségként ott voltak még a történelmi filmalapítvány (MTFK), az NKA és időnként az ORTT pályázatai. Szerény keretek között biztosítva volt a folyamatos működés. Néhány nagyobb stúdiótól eltekintve kvázi őstermelők és családi gazdaságok művelték, a szigorú elszámolási kötelezettség és az adózás különbségével. Macskaasztal volt ez, ne szépítsük, amelynek egyszerre rúgták ki mind a négy lábát. Két év kiesett: a már megítélt támogatások sem érkeztek meg, új pályázatot nem írtak ki. A dokumentumfilmezés tartalékok híján megszűnt létezni.
*
Csodával határos, hogy mégis mutat életjeleket. A fapados szemlén, ahol tiszteletet parancsoló mezőny vonult fel, egy napon mutatták be Papp Gábor Zsigmond és a MADE (Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesülete) munkáját. Papp az egyik legnépszerűbb és -termékenyebb dokumentumfilmesünk, retro- vagy "antropológiai" sorozatát (Partik népe, Plázák népe) sokan látták, történelmi dokujai díjakat nyertek. A szovjet levelezőpajtás kicsit retró, kicsit történelem, és alighanem az eddigi legszemélyesebb filmje. Szükség törvényt bont alapon a maga múltjáról, a maga szereplésével csinált egy olcsó filmet, amelyben azonban egy nemzedék ismerhet magára. Vagy kettő is: bevallom, megállt bennem az ütő, amikor megpillantottam a Szovjet-magyar diáklevelezés c. kiadványt, mert nekem is volt olyan, ahogy orosz levelezőtársam is. Azzal a döntő különbséggel, hogy Papp gondosan megőrizte a leveleket, képeslapokat, borítékban elférő apró ajándéktárgyakat, és volt honnan kiindulnia, amikor az egykori levelezőpajtás nyomába eredt Oksana Sarkisova kalauzolásával.
Csakhogy Júlia élete a gyári munkás szülők, a sztálini lakótelep, a ruhaipari szakképző (és egy alkoholista férj) után éles fordulatot vett, így a film végén a napsütötte Dél-Itáliában elmélkedhetünk a szereplőkkel együtt arról, honnan jöttünk, és mi történt velünk az utóbbi évtizedekben.
*
A MADE a magyar dokumentumfilmesek legnagyobb szervezete, amely - a hazai "törzsfejlődés" előrehaladott szakaszában - meglepő módon nem politikai tábor alapú. Pedig a filmes műfajok közül a dokut gondolnánk a legpolitikusabbnak, ami igaz is, csak éppen a dokumentumfilm születése percétől (a hatvanas évek eleje) a magyar valóságnak kötelezte el magát, és ma sem párthűséget ért politikum, politizálás alatt. Ha valaki, hát a dokusok ismerik a magyarság ún. sorskérdéseit, és tudják, hogy az ország legnagyobb problémái - szegénység, munkanélküliség, egyenlőtlenség (különös tekintettel az oktatásra és az egészségügyre), a cigányok helyzete, elmaradott térségek, vidékfejlesztés - zavartalanul ívelnek át nemhogy jövő-menő kormányokon, de rendszereken, és ordas hazugság, hogy ezek kétéves vagy akár ötéves tervekkel, lózungokkal és militáns ideológiákkal kísért, hangos médiahírveréssel elindított és süket csöndben megfeneklő programokkal megoldhatók.
Tehát a MADE, amely tagjaival együtt szintén tetszhalálba dermedt, nem ad ki több könyvet, a honlapja nem frissül, nem szervez tematikus fesztivált, nem oszt szakmai díjat. És miközben újraindul lassan a médiahatóság alá szervezett pályáztatás, és készülnek majd egyes filmek, talán több is, mint azelőtt, a szakma infrastruktúrájáról, a filmeknek a közönséghez való eljuttatásáról - legalábbis egyelőre - megfeledkeztek a döntéshozók. Az egyesület szemlén bemutatott kollektív filmje szándékában nem áll távol a játékfilmesek Tarr Béla kezdeményezte közös vállalkozásától. A Töredékek voltaképpen tizennégy "elkészült, befejezetlen, zömében nem támogatott" film előzetese, határon inneni és túli rendezőktől, a legkülönbözőbb témákról és alműfajokban. Mi sem természetesebb, mint hogy valóságvadászaink támogatásra nem várva forgatnak napjaink demonstrációin, legyenek azok kifejezetten vagy nem kifejezetten kormányellenesek, és bicskanyitogató arról értesülnünk, hogy Gulyás Jánostól a rendvédelmisek elveszik a kamerát, amikor a vörösiszap-katasztrófáról akar filmezni. Jó hír, hogy Szobolits Béla el tudta készíteni A szegénységről három tételbent, Kisfaludy András a finisben van egy igazi "nehéz ember", Mali Zoltán portréjával, és nagy veszteség lenne, ha Dénes Gábor nem fejezhetné be az Utolsó esélyt; ha van általános érdeklődésre számot tartó (gondoljunk csak a magyar dokumentumfilmezés megasikerére, Almási Tamástól a Sejtjeinkre) "kötelező" közszolgálati téma, ez az: a szervátültetést járja körül egyszerre ismeretterjesztő módszerrel és emberi sorsokon keresztül átélhetően. Mohi Sándor Rostás Sándorról forgatott: ő az a műbútorasztalos, akit Gyarmathy Lívia A lépcsőjében megismertünk, s aki a jobboldal díszcigányából ismét feketeseggű lett; ha láthatnánk, talán megértenénk végre, hol és miért siklanak félre újra meg újra egy ügyes kezű és jó szándékú ember törekvései.
Aztán, ha ez mind már megvolt, esetleg megnézhetjük azt is, van-e élet a Marson.
A szovjet levelezőpajtást vasárnap (1-jén) 22.05-kor vetíti a Hír Tv
