Dokumentumfilm

Légy a falon

Xantus János: Kiki a csoportban

  • Blaskó Ágnes
  • 2012. április 22.

Film

Egy dokumentumfilm a kívülállóknak láthatatlan és érthetetlen pszichodráma-technikáról. Egy film Kiki drámájáról. 55 perc Mérei Zsuzsa és Vikár András csoportjában.

A pszichodrámamódszer hasznát propagálni biztosan jó célkitűzés. Mentálhigiénéből az elégségest alig elérő országunkban mindenképp jó megmutatni, hogy Kiki, aki alig különbözik tőled meg tőlem, egy kiadós drámázás hatására (no, meg a filmen nem látható, a csoportban zajló folyamatok és önismereti munka eredményeképp) hogyan mer egyszer csak felszabadultan énekelni. Mert ha neki sikerült, akkor lehet, hogy nekem sem kell mindig elvörösödnöm, ha valakinek ellentmondok, vagy mindig mindenhova tíz perccel később érkezem.

Azt az elégszer nem ismételhető gondolatot, hogy "nem kell örökké, ha nem akarom", Xantusék filmje nagy erővel közvetíti. Egyszerűen azért, mert igazi drámát mutat. Nem azért, mert Kiki esete olyan különleges lenne. Kiki esete épp annyira különleges, mint a tied vagy az enyém. De a pszichodráma morenói gyökerű módszere meg egy jó drámavezető elegendő ahhoz, hogy a mindennapi csetlés-botlások átalakuljanak megosztható, másoknak is katarzist okozó eleje-közepe-vége drámává.

Egy klasszikus drámává. Ahol a rendező ott rohangál a színpadon, és lépten-nyomon beszédbe elegyedik a főszereplővel. A nyitó színben egy kollégiumi szobában három lány énekel. Illetve csak énekelne, mert a főszereplő képtelen önfeledten együtt üvölteni a többiekkel. Az épp csak felvillantott kezdőkép után a fő cselekmény: Kiki gyerekkora a nagyszülői házban. Anya, tesó, apa, unokatesó, nagymama, a Duna - mindenki igyekszik túlélni Kiki körül a családi tragédiát. A tíz-egynéhány éves lány pedig csak figyel, hallgat és megfelel. Hallgat, hallgat, amíg egyszer csak be nem következik a megrázó fordulat, ami újra engedi pörögni az eddig itt akadó idő kerekét, egészen a kollégiumi szobáig, ahol immár a kezdőkép sem lehet a régi.

A jól működő dramaturgiát, az arányos történetet a pszichodrámamódszer, a protagonista aktuális - itt és mostban ébredő - érzelmei, a vezető és a filmescsapat együtt hozzák létre. Kérdés persze, hogy mindezt filmre vinni nem médiumtévesztés-e. Hiszen ki akar színházi közvetítést nézni? A színházi közvetítés kétes műfajától azonban igen távolra jut ez a film. Már csak azért is, mert noha igazi drámát, de nem igazi színházat mutat. Ha színházban kellene mindezt végignéznünk, bosszankodnánk. A morenói drámának vannak különböző, itthon is ismert és gyakorolt ágai (playback színházak, pszichoszínház stb.), amelyek a nagyközönségnek vannak kitalálva, és élvezhetők; de az itt bemutatott, csoportfolyamatra építő pszichodráma nem az. Ami itt történik, csak a csoporton belül érvényes, a jelenben. Illetve - amint az kiderült - kamerák közvetítésével a máshol és máskorban is. Ehhez pedig nyilvánvalóan nem elég a hagyományos színházi közvetítésekkor használt statikus technika. Azért nem, mert itt a darab nem elsősorban a negyedik fal, a nézőközönség felé orientálódik. Itt a protagonista szerepe nemcsak a szereplők, hanem a nézők között is kiemelt: elsősorban felé és neki történnek az események.

A játék érvényességét tehát a film készítői és a vezetők munkája teremti meg a nézőnek. Ők teszik lehetővé, hogy a pszichodráma működés közben mutatkozzék meg egy másik médium közvetítésével. Többnyire kézikamerás felvételeket látunk, egy szobányi térben. A filmnek nincs kerettörténete, nincsenek interjúk a szereplőkkel, nem kapunk háttér-információkat a pszichodrámáról - az első képpel rögtön a helyszínen vagyunk, és az utolsó kocka is onnan köszön el. Azon, hogy klasszikus, beavatkozásmentes, megfigyelő dokumentumfilm tanúi vagyunk, az sem változtat, hogy egy vágókép erejéig az éppen az operatőrt instruáló filmrendező is megjelenik a vásznon.

Ez az egykor divatos technika (azaz a direct cinema módszere) itt és most megteszi hatását. Noha a Kiki a csoportban népszerűsítő munkaként elég hatásos soha nem lehet; a pszichodráma titkába kukucskálni engedő dokumentációként viszont remekül működik: látni engedi a titkot, a titkosat. A pszichodrámacsoportok ugyanis folyamatokra építenek, ahol a csoporttitok alapvető követelmény: a tagok élete, személye a tét. Egyetlen "kukucskáló" vendég megjelenése alapvetően forgatja fel a csoportdinamikát. Ehhez képest Mérei Zsuzsa és Vikár András létrehozott egy csoportot, ahol a kamerák mindennapos vendégek voltak, ahol a csoport arra szerződött, hogy a filmkészítők társaságában élik át a drámafolyamatot, Xantus János légy volt a falon, úgy kukucskált. Komoly pszichológusi munka kellett e beavatkozás- és hatásmentes megfigyelői pozíció eléréséhez, ami - a teoretikusok szerint - lehetetlen. De a pszichodráma színpadán...

A filmet legközelebb a Nyitott Műhely vetíti, 26-án, 19.30-kor

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg?