VERZIÓ melléklet

Engelbecken

Film

A negyven alattiaknak a berlini fal csupán egy a sok-sok rémes 20. századi epizód közül, s meglehet, a szocialista rezsimek között volt kegyetlenebb, gyilkosabb, keményebb és puhányabb, ám mindközül a megosztott Németország keleti fele került a legközelebb Orwell világához.

Ebben a rendszerben már az is hendikep volt, ha valakinek önálló gondolatai támadtak, nemhogy még független színházat csináljon. Márpedig Steffen Reck a Zinnober nevű társulat tagjaként ebben utazott, ezért találta meg a Stasi, de a szerelem is. Ráadásul a lány, Gamma Bak nyugati-berlini lakos volt…

Az Engelbeckent ennek az őrült szerelemnek az emlékére készítette el Gamma Bak korabeli jelenté­sek, amatőr felvételek és természetesen Steffen Reck közreműködésével. Bár e love story percekkel a berlini fal leomlása előtt, 1987–88-ban történt, a filmből az is egyértelműen kiderül, hogy ennek semmiféle előszele nem volt akkoriban. Olyannyira nem, hogy a férfi az első adandó alkalommal – már 1988-ban – emigrált. Ám a hepiend elmaradt, ugyanis hiába volt teljesen logikus és természetes Reck döntése – egyszerűen el kellett menekülnie –, ő a mai napig bűntudatot érez. Emiatt aztán a szituáció a totális abszurd, hiszen lehet-e hazaárulás a hazatérés?

A korszak nyomasztó atmoszféráját tökéletesen felidéző filmre pár évvel ezelőtt még azt mondtuk volna, ilyen többé nem fordulhat elő, ám ma már nem vennénk rá mérget. És még valami: ha bárki valóban kíváncsi arra, milyen volt az igazi Német Demokratikus Köztársaság, az előbb nézze meg ezt a filmet, és csak utána röhincséljen a Trabantokon, a Wartburgokon.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.