Film

Húszperces blokkokat adtam, folkdalokat játszottam... Mielőtt saját lakásra tettem volna szert, elég sok helyen húztam meg magam szerte Greenwich Village-ben... Fekhelyem egy dívány volt a nappaliban, az öntöttvas radiátorból párás meleg áradt... A Krónikák első kötetéből idéztünk - a másodikat még nem írta meg Bob Dylan, de így is remek olvasmány, minden megtudható belőle a folkzenészek lakhatási és fellépési körülményeiről a kora hatvanas évek New Yorkjában.

Ha eltekintünk a nyilvánvaló kvalitásbeli különbségektől, amelyek egy Nobel-díjra jogosító regény és egy sikeres bestseller között vannak; ha az életanyagra figyelünk, amelyet a két soakönyv a maga módján, de elementáris közlésvággyal át akar adni; s ha még inkább azt a végső konzekvenciát s a belőle eredő életfelfogást tekintjük, amelyre a művek végül jutnak, akkor bízvást állíthatjuk, hogy a Fuss, fiú! - a magyarul nem olvasható könyv, s a belőle készült film - a Sorstalanság ellentétele, így és ezért: voltaképpeni párdarabja.

Ez olyan férfidolog lehet, hogy aki igazán tökös, annak egyszer meg kell csinálnia a maga hetvenes évekbeli, New York-i gengszterfilmjét. Pezsdítően hathat a férfiegóra lezárni a Grand Central Stationt egy kis lövöldözésre, vagy keresni Brooklynban egy magasvasúti megállót és alatta keménykedni, de mindig jól jön egy olyan ablak is, melyből tisztán kivehető a Manhattan Bridge.

Szent Charbel a libanoni maronita rend szerzetese volt, a Kelet egyik legnagyobb misztikusa. Hogy mitől volt az, nem nagyon tudjuk meg a filmből, de ha a szentté avatást is kiérdemelte, a mozivászonra rakott életrajzi portré is kijár neki.

Pálfi György - Parti Nagy Lajos írásából készült - Taxidermiájának egyik epizódjában a versenyevés körül forog a történet. Az őrjöngő közönség előtt iszonyú tempóban kását kanalazó zabálóbajnok figurája tökéletes metaforaként jelenítette meg nemcsak a kelet-európai terheltség magát sportdiadalokban kompenzáló frusztrációját, de képet nyújtott a teljesítményimádat kultúrájáról is.

Amikor Sztupa és Troché lábukat lógázva és köpködve az állványon ültek, olyan, látszólag érdektelen dolgok is szóba kerültek, mint a cinkék píárja. Persze volt szó valóban fontos dolgokról is, de nem a fontos és kevésbé fontos témák váltakozása volt a lényeg, hanem az a tény, hogy az állvány tíz emelet magasságában volt, legalábbis az a része, ahol ők ücsörögtek.

A produktum a szokott kisemberes komédia és egy kertévés celebshow egyvelege. Az előbbi műfajban a lúzerről kiderül, hogy csak akarnia kell, és övé a siker, a dicsőség meg a nő, az utóbbiban meg másodosztályú hírességek produkálják magukat valami olyasmiben, amiből aligha tudnának megélni.

A kortárs animációs mesefilmek nemcsak formailag, dramaturgiailag és hivatkozási pontjaik megválogatásában léptek igen magas szintre, hanem olyan, eddig érintetlen területekre is betették a lábukat, mint az önreflexivitás vagy a hagyományosan nem cukinak tartott lények/embertípusok beemelése a pozitív, gyerekbarát hősök közé.

Az nem hír, hogy ma már nem csak Woody Allen képes Woody Allen-filmeket készíteni, hiszen ott van bizonyságul a Harry és Sally - minden idők legjobb Woody Allen-filmje, amit ugye nem ő rendezett.

"Mi vagyunk az anyák, mi vagyunk az anyák, mi vagyunk Grúzia új anyái!" - szavalja mosolyba erőltetett arccal, tinglitangli zenére riszálva egy tucat jobb sorsra érdemes asszony és lány. Új társadalmat építenek az országban, ehhez pedig új értékek dukálnak - és ki lehetne a megújuló Grúzia jelképe, ha nem egy karakán édesanya, aki nemcsak főz-mos-takarít, de a képernyőn is jól mutat.

2004-ben mondott búcsút a színjátszásnak, azóta csak az írásnak él. Írt kalózos kalandregényt, westernt, polgárháborús történetet - legutóbb egy mai detektívtörténettel jelentkezett. A Pursuit című thriller a kritikusok szerint olyan, mintha A bárányok hallgatnak találkozna Elmore Leonarddal. A 84 éves szerzőnek két menetben küldtünk kérdéseket; először a filmes múltját is firtattuk - mire az ügynöke azonnal nemet mondott. Másodszorra már csak a könyvekről kérdeztük.