Disclaimer: A Menjek/Maradjak dokumentumfilm-sorozat készítői közül csak az operatőr, a 25 éves Hernáth Csaba volt ismeretlen számomra, amikor 2012 telén New Yorkba jöttek forgatni magyar kivándorlókkal, közöttük velem is. Imre Loránd Balázs rendező és Józsa László producer a pázmányos egyetemi évek óta barátaim.
A piliscsabai Pázmány Egyetem bölcsészkarára sárga busz visz az Árpád hídtól, melyet az egyetemista Józsa László (Laci) és Imre Loránd Balázs (Lóci) gyakorta igénybe vett, mert sűrűbben járt, mint a vonat, és kiszámíthatóbban, mint az autóstop. Ennek a sárga busznak az utazóközönségéhez hasonlítja Laci a Budapest–London között ingázó fapados gép utasait, a magyar vendégmunkásokat, akik a dokumentumfilm-sorozatot 2012 tavaszán megihlették, amikor unokatestvért, volt kollégát, gyerekkori barátot egyszerre látogatott Londonban. A rendezőtől sem állt messzebb a téma: Lóci öccse 25 évesen próbált először szerencsét Londonban, 33 éves húga családja pedig Ausztriában, Salzburg mellett telepedett le. Ő maga február óta Berlinben él. A kivándorolt harmincas generációt bemutató sorozat célja az alkotók elmondása szerint az, hogy (az egyelőre csak becsült) arctalan számok helyett konkrét sorsokról folyjék a polémia: arról, hogy ki milyen motivációval indul útnak, és mihez kezd magával odakint.
A New York-i pilotrész, melyet 80 ezren már biztosan láttak, önerőből készült, két szereplőt követett harminc percben, és a bemutatóvetítés után azonnal megjelent az interneten. A londoni epizód minden szempontból váltás. „Komoly kommunikációs vállalkozás, azon kívül, hogy egy dokumentumfilm-sorozat’’ – foglalja össze Laci a nyolcrészesre tervezett projekt második állomását, mely közösségi finanszírozásúként indult. Vagy 110 magánszemély adakozott online, hogy a csapat kivihesse az első részt egy londoni vetítésre, fajsúlyos támogatók megnyerése céljából. Azon a vetítésen hozta össze őket a sors a Badur Alapítvánnyal, mely elsősorban hátrányos helyzetben, kisebbségben vagy más okból a társadalom peremére szorultak jobb sorsáért küzdő projekteket támogat. Az alapítvány bruttó 10 ezer fonttal szállt be a 15 ezer fontos költségvetésű filmtervbe. S bár a Menjek/Maradjak vállalkozás anyagilag továbbra sem nyereséges, az alkotóknak ezúttal elegendő volt önkéntes munkájukat fektetniük a projektbe.
A játékidő harminc percről csaknem egy órára nőtt, de a szereplők száma is hatra. A számos mellékszereplőről nem is beszélve, akiknek a jelenléte annak a rendezői döntésnek a része, miszerint „az ötödik legnagyobb magyar városnak” becézett Londonról csak úgy lehet érdemben szólni, ha megmutatják a „bárhol magyarokba botolhatsz” jelenséget. Ezért is a munkacím: „Londonfalva.” A rendező egyik fő kihívása abban állt, hogy a sok szálat össze-összekösse. A sofőr, Attila, oda-vissza jár Budapest és London között, egyfajta keretet adva a sztorinak. Ő szállítja a szakács/vállalkozó Csabát is, aki akkor indul hajnalok hajnalán munkába, amikor Niki, a táncoslány hazafelé veszi az útját. Egy magyarok adta koncerten fut először össze a zenész Luca és Márk, aki a hagyományos kínai orvoslás szakembere, majd később Márk rendelőjében egy emlékezetes beszélgetésre. A filmezést tanuló Tobi nem kerül más szereplőkkel interaktusba, ellenben képviseli a felsőoktatásba emigrálók nagyszámú csoportját. Az alkotók, akik szerint a New York-i rész „sötétre” sikeredett – az egyik szereplőt az emésztette, hogy egy álomhelyzetben boldogtalan, a másikat pedig a valóban kemény sorsa –, ezúttal addig kerestek, amíg olyan karaktert is találtak, aki a külföldre költözéssel megtalálta a számítását, és elégedett a sorsával.
Az új fókusz új kérdéseket is felvetett, amelyek közül a rendező az otthon hagyott társadalom és a kivándoroltak viszonyát tartja a legizgalmasabbnak. Megszűnik-e a kivándorlással egy magyar állampolgár beleszólási joga a haza ügyeibe? A véleményformálásra az ország közéleti ügyeiről, politikájáról, erkölcsi állapotáról? „Ha eljut oda a társadalom, hogy teljes rangú tagjainak tekinti azokat az embereket, akik elmentek, és azt mondja, hogy hajlandók vagyunk a példájukból okulni, akkor már elértünk valamit – mondja Lóci. – Kis nemzet vagyunk. Óriási lehetőség, hogy mindenütt jelen lehetünk a világban. Ebből kellene profitálnunk.”
A színes mozaik nagy vonalakban alátámasztja az MTA TK Kisebbségkutató Intézet kutatását, melyet a filmkészítők kezdeményeztek, és amelyre 5200, Angliában élő magyar adott választ. Kováts András, a kutatás szerzője és kiértékelője az elmúlt évek szociálpolitikai, társadalompolitikai változásait – az oktatási rendszertől kezdve a társadalombiztosítási rendszeren át a nyugdíjrendszer átalakításáig – éppúgy a hagyományosan nem igazán mozgékony magyarság felkerekedésének okaként tudja be, mint a gazdasági világválságot vagy a munkaerő szabad áramlását. „Óvatos lennék hipertendenciákról nyilatkozni – mondja –, mert bármerre nézzünk a világban, a migráció többnyire hasonló minta mentén fut le: elég sokáig lassan fejlődik fel, azután van egy áttörés, amikor hirtelen felértékelődnek azok a kapcsolatrendszerek, amelyek segítik, hogy valaki elutazzon, munkát találjon. Azt látom, hogy ez van most Magyarországon. Hirtelen olcsó lesz az információ, és alacsonynak tűnik a kockázat – ekkor indulnak el sokan. Azután a piac kezd telítődni, és kevesebben fognak ebbe a kapcsolati hálóba belépni, utána pedig kialakul egy olyan rendszer, amelyben az emberek tényleg jönnek-mennek: ott is dolgoznak, itthon is dolgoznak.”
A kutatás egyik legerősebb üzenete, hogy az Angliában élő magyar emigránsok többsége nem tervezi a hazaköltözést. Kováts András azonban hangsúlyozza: az, hogy valóban ott is maradnak-e, több mindentől függ, attól is, hogyan fog változni a következő években Magyarország, valamint Anglia. „Ez nem egy olyan emigráció, ami a fejünkben van, hogy fogja magát az ember, aztán felpakol – mondja Kováts. – Nehéz belőni, mikor fordul akár úgy, hogy végleg eljönnek, akár úgy, hogy végleg ottmaradnak.”
A film hat főszereplője közül ketten már hazatértek.
A filmet június 13-án vetítik a Trafóban, este fél 9-től.
