Menjek/Maradjak másodszorra: Londonfalva

  • Donáth Mirjam
  • 2014. június 12.

Film

Disclaimer: A Menjek/Maradjak dokumentumfilm-sorozat készítői közül csak az operatőr, a 25 éves Hernáth Csaba volt ismeretlen számomra, amikor 2012 telén New Yorkba jöttek forgatni magyar kivándorlókkal, közöttük velem is. Imre Loránd Balázs rendező és Józsa László producer a pázmányos egyetemi évek óta barátaim.

A piliscsabai Pázmány Egyetem bölcsészkarára sárga busz visz az Árpád hídtól, melyet az egyetemista Józsa László (Laci) és Imre Loránd Balázs (Lóci) gyakorta igénybe vett, mert sűrűbben járt, mint a vonat, és kiszámíthatóbban, mint az autóstop. Ennek a sárga busznak az utazóközönségéhez hasonlítja Laci a Budapest–London között ingázó fapados gép utasait, a magyar vendégmunkásokat, akik a dokumentumfilm-sorozatot 2012 tavaszán megihlették, amikor unokatestvért, volt kollégát, gyerekkori barátot egyszerre látogatott Londonban. A rendezőtől sem állt messzebb a téma: Lóci öccse 25 évesen próbált először szerencsét Londonban, 33 éves húga családja pedig Ausztriában, Salzburg mellett telepedett le. Ő maga február óta Berlinben él. A kivándorolt harmincas generációt bemutató sorozat célja az alkotók elmondása szerint az, hogy (az egyelőre csak becsült) arctalan számok helyett konkrét sorsokról folyjék a polémia: arról, hogy ki milyen motivációval indul útnak, és mihez kezd magával odakint.

A New York-i pilotrész, melyet 80 ezren már biztosan láttak, önerőből készült, két szereplőt követett harminc percben, és a bemutatóvetítés után azonnal megjelent az interneten. A londoni epizód minden szempontból váltás. „Komoly kommunikációs vállalkozás, azon kívül, hogy egy dokumentumfilm-sorozat’’ – foglalja össze Laci a nyolcrészesre tervezett projekt második állomását, mely közösségi finanszírozásúként indult. Vagy 110 magánszemély adakozott online, hogy a csapat kivihesse az első részt egy londoni vetítésre, fajsúlyos támogatók megnyerése céljából. Azon a vetítésen hozta össze őket a sors a Badur Alapítvánnyal, mely elsősorban hátrányos helyzetben, kisebbségben vagy más okból a társadalom peremére szorultak jobb sorsáért küzdő projekteket támogat. Az alapítvány bruttó 10 ezer fonttal szállt be a 15 ezer fontos költségvetésű filmtervbe. S bár a Menjek/Maradjak vállalkozás anyagilag továbbra sem nyereséges, az alkotóknak ezúttal elegendő volt önkéntes munkájukat fektetniük a projektbe.

A játékidő harminc percről csaknem egy órára nőtt, de a szereplők száma is hatra. A számos mellékszereplőről nem is beszélve, akiknek a jelenléte annak a rendezői döntésnek a része, miszerint „az ötödik legnagyobb magyar városnak” becézett Londonról csak úgy lehet érdemben szólni, ha megmutatják a „bárhol magyarokba botolhatsz” jelenséget. Ezért is a munkacím: „Londonfalva.” A rendező egyik fő kihívása abban állt, hogy a sok szálat össze-összekösse. A sofőr, Attila, oda-vissza jár Budapest és London között, egyfajta keretet adva a sztorinak. Ő szállítja a szakács/vállalkozó Csabát is, aki akkor indul hajnalok hajnalán munkába, amikor Niki, a táncoslány hazafelé veszi az útját. Egy magyarok adta koncerten fut először össze a zenész Luca és Márk, aki a hagyományos kínai orvoslás szakembere, majd később Márk rendelőjében egy emlékezetes beszélgetésre. A filmezést tanuló Tobi nem kerül más szereplőkkel interaktusba, ellenben képviseli a felsőoktatásba emigrálók nagyszámú csoportját. Az alkotók, akik szerint a New York-i rész „sötétre” sikeredett – az egyik szereplőt az emésztette, hogy egy álomhelyzetben boldogtalan, a másikat pedig a valóban kemény sorsa –, ezúttal addig kerestek, amíg olyan karaktert is találtak, aki a külföldre költözéssel megtalálta a számítását, és elégedett a sorsával.

Az új fókusz új kérdéseket is felvetett, amelyek közül a rendező az otthon hagyott társadalom és a kivándoroltak viszonyát tartja a legizgalmasabbnak. Megszűnik-e a kivándorlással egy magyar állampolgár beleszólási joga a haza ügyeibe? A véleményformálásra az ország közéleti ügyeiről, politikájáról, erkölcsi állapotáról? „Ha eljut oda a társadalom, hogy teljes rangú tagjainak tekinti azokat az embereket, akik elmentek, és azt mondja, hogy hajlandók vagyunk a példájukból okulni, akkor már elértünk valamit – mondja Lóci. – Kis nemzet vagyunk. Óriási lehetőség, hogy mindenütt jelen lehetünk a világban. Ebből kellene profitálnunk.”

A színes mozaik nagy vonalakban alátámasztja az MTA TK Kisebbségkutató Intézet kutatását, melyet a filmkészítők kezdeményeztek, és amelyre 5200, Angliában élő magyar adott választ. Kováts András, a kutatás szerzője és kiértékelője az elmúlt évek szociálpolitikai, társadalompolitikai változásait – az oktatási rendszertől kezdve a társadalombiztosítási rendszeren át a nyugdíjrendszer átalakításáig – éppúgy a hagyományosan nem igazán mozgékony magyarság felkerekedésének okaként tudja be, mint a gazdasági világválságot vagy a munkaerő szabad áramlását. „Óvatos lennék hipertendenciákról nyilatkozni – mondja –, mert bármerre nézzünk a világban, a migráció többnyire hasonló minta mentén fut le: elég sokáig lassan fejlődik fel, azután van egy áttörés, amikor hirtelen felértékelődnek azok a kapcsolatrendszerek, amelyek segítik, hogy valaki elutazzon, munkát találjon. Azt látom, hogy ez van most Magyarországon. Hirtelen olcsó lesz az információ, és alacsonynak tűnik a kockázat – ekkor indulnak el sokan. Azután a piac kezd telítődni, és kevesebben fognak ebbe a kapcsolati hálóba belépni, utána pedig kialakul egy olyan rendszer, amelyben az emberek tényleg jönnek-mennek: ott is dolgoznak, itthon is dolgoznak.”

A kutatás egyik legerősebb üzenete, hogy az Angliában élő magyar emigránsok többsége nem tervezi a hazaköltözést. Kováts András azonban hangsúlyozza: az, hogy valóban ott is maradnak-e, több mindentől függ, attól is, hogyan fog változni a következő években Magyarország, valamint Anglia. „Ez nem egy olyan emigráció, ami a fejünkben van, hogy fogja magát az ember, aztán felpakol – mondja Kováts. – Nehéz belőni, mikor fordul akár úgy, hogy végleg eljönnek, akár úgy, hogy végleg ottmaradnak.”

A film hat főszereplője közül ketten már hazatértek.

A filmet június 13-án vetítik a Trafóban, este fél 9-től.


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.