Vannak ezek a popcornnal egyidős mozi-közhelyek, amelyek lehet, hogy már évtizedek óta aktualitásukat vesztették, csak épp mi, magyarok ragadtunk bennük, mivel a rendhagyó filmek valahogy mindig elkerülték a hazai mozikat. Ilyen például az „óvakodj a francia vígjátékoktól!” parancsa, vagy az, hogy ha valódi drámára vágysz, akkor északi vígjátékra kell beülnöd.
Amikor tehát az egyszeri magyar mozinéző – akit holmi filmcímekkel sem lehet becsapni – szembesül Az élet napos oldala ismertetőjével, lelki szemei előtt máris egy apró mosolyokkal tarkított családdrámát tekint meg, ahol a műfajmegjelölés ellenére inkább sírunk, mint nevetünk, a hitvesi ágytól kiinduló bonyodalmak pedig egészen hideg és kegyetlen lételméleti kérdésekig fodrozódnak. Ráadásul még Bergman is ott ólálkodik valahol a kollektív emlékezetünkben. A film ismertetője ugyanis valahogy így szól: három svéd család hétköznapjaiba nyerhetünk betekintést, akik hasonló problémákkal küzdenek: családi perpatvarok, gyereknevelés, évtizedes rokoni sérelmek, szerelem és hűtlenség.
Az élet napos oldala viszont pont abban remekel, hogy ezt a szakajtónyi közhelyet könnyed hangvételével és remek figuráival sikerül megtöltenie élettel. Van itt újgazdag család, ahol a nő a hétvégi partik és Instagram-sztorik bűvöletében minden másról megfeledkezik, míg a férfi életét hippi nagyapjával napirenden tartott konfliktusa terheli, ami lassan rátelepszik a saját gyerekéhez fűződő kapcsolatára is; válófélben lévő pár egy-egy új partnerrel, és egy házaspár, ahol a férfi sehogy sem képes elfogadni, hogy meddővé vált. Nagy megfejtések és igazságok helyett helyzetkomikumok mentén bonyolódik a sztori, s a végén lehet, hogy a problémák nem oldódnak meg, de a figurák közelebb kerülnek egymáshoz – a film fanyarul jókedvű világképében pedig valami ilyesmi a lényeg. Az már csak bónusz, hogy megtudhatjuk, hogyan illik és nem illik fürdőzni egy svéd vidéki tengerparton, vagy spermadonort keresni egy grillpartin.
Forgalmazza a Vertigo Média
