Mi sem mutatja meg jobban egy kisváros igazi arcát, mint egy focimeccs: az öltönyös bácsi, aki minden hétvégén a kopott lelátón ül és magánkívül biztatja a csapatot, a helyi vagányoknak tetszeni akaró csapatdresszes hölgykoszorú, a kissrácok a nagy Messi cipőjében, a pocakos edző és persze a játékosok, akik minden elveszített meccs után az öltözőben „mi lett volna, ha” kezdetű mondatokkal elemzik a semmit. Az FC Roma ráadásul egy cigánycsapat, akik ellen senki sem akar játszani, azon egyszerű oknál fogva, hogy cigányok, márpedig az köztudott, hogy a cigányok kötekednek, verekednek a meccs után, megírja róluk ezt a mértékadó helyi sajtó is. Néha azért be-becsúszik egy-egy mérkőzés, amin már tényleg nyerni kellene, ám rendszerint piros lappal és hajnalba nyúló önmosdatással, majd egymás vállának a szorgalmas veregetésével végződik. Közben megy,
vagyis hát menne a harc a sztereotípiák ellen, a nyomor ellen, a rasszizmus ellen. Hősök nincsenek, csak fáradt, kapálózó emberek, akik kezdik megelégelni, hogy nem szolgálják ki őket a kocsmapultnál, hogy kicsi a kebab, s megint kellene 700 korona a hónap végére, mert egyre csak rohad lefelé a lakótelep fala. Az FC Roma nem csupán egy megyehármas focicsapat vergődését mutatja meg, hanem az eredendő kilátástalanságot is.
Mindezt jó lassan, ugyanazt ismételgetve, de dokumentumfilmként a játékfilm határán olykor átcselezve magát mutatja meg Rozálie Kohoutová és Tomáš Bojar műve.
