tévésmaci

Fecskelámpás

  • tévésmaci
  • 2021. augusztus 11.

Film

Amikor Sztupa és Troché rejtve jártak, lopakodtak, osonkodtak, volt egy trükkjük, mely képtelen versenyelőnyhöz juttatta őket a konkurenciával szemben.

Senki nem tudott úgy a falak tövében elsuhanni, kapualjakba húzódni, előlépni a sötétből vagy épp visszahúzódni bele, mint ők. Egyébként mindent a nagykönyv szerint csináltak: fölhajtották a ballonkabátjuk gallérját, szorosra fogták rajta az övet, puhakalapjukat a szemükbe húzták, tekintetüket a földre szegezték, mint bárki más, ha rejtve jár, lopakodik, oson. Csakhogy ők ki tudták cserélni az árnyékukat! Hogy hogy csinálták, az máig rejtély, Ómafa éveken át nyüstölte őket a titokért, hiába. A világ nagy bűvészei vagyonokat fizettek magánnyomozóknak, hogy tudják ki a dolog forszát, de hallani lehetett híres és még inkább hírhedt titkosszolgálatokról is, amelyek ugyanebben törték magukat, ugyancsak eredménytelenül. A pléhre csúszott szolgálatok pedig pártokat, kormányokat, nem egy esetben birodalmakat képviseltek. De ilyet senki sem látott, s nem is nagyon tudott elképzelni. Sztupa óvakodott a fal mellett, s mögötte táncot járt az árnyéka, mert Troché a szomszéd utcában ropta veszettül (mint arra páran azért rájöttek, a mutatvány csak egy szűkebb körön belül volt kivitelezhető, a szomszéd utca még simán belefért, a szomszéd kerület már necces volt, a szomszéd faluról már szó sem lehetett). Tehát Sztupa óvakodott, az árnyék táncolt, s mindenki a táncoló árnyékot figyelte, mialatt Sztupa léphetett valami teljesen váratlant… Troché hol Fred Astaire, hol Gene Kelly modorában dolgozott. 1979 szeptemberében – amikor Belouszováék menedékjogot kaptak Svájcban – merő szórakozásból, pusztán a barátai mulattatására csinált egy Protapopov házaspárt is, Sztupa jött a pezsgővel az Angol tengerész udvarában, míg az árnyéka olimpiai kűrt futott: a kármentő előtt az innsbruckit, az asztalok közé érve pedig már a grenoble-it. Akkor is volt egy kis faggatózás, de Troché inkább ittasnak tettette magát, és összehordott hetet-havat a Westcar-papiruszról meg egy Jean-Eugène Robert-Houdin nevű pacákról, a részeg emberek monomániájával ismételgetve, hogy az ipse nem keverendő össze Weisz Erikkel. Sztupa észre sem vette a dolgot, azt hitte, a pezsgős vödör miatt bámulja az egész asztal.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.