Interjú

„Jól fizettek”

Laurent Tirard filmrendező

Film

A vígjátékok és családi mozik francia mestere – olyan filmekkel a háta mögött, mint az Életem nagy szerelme, az Asterix és Obelix: Isten óvja Britanniát vagy éppenséggel A kis Nicolas nyaral – ezúttal egyenesen az Annie Hall Woody Allenjéről mintázta hősét. Legújabb filmje, A beszéd most indul a pesti mozikban – ez is adta beszélgetésünk apropóját.

Magyar Narancs: Az „intelligens” komédiák műfajában nyomul, akkor mégis mi fogta meg a képregényszerzőként ismert Fabrice Caro regényében, A beszédben?

Laurent Tirard: Amikor olvastam, megörültem: na végre, egy komplikáltan elmesélhető történet, amelyhez rendkívül sok kreativitásra, fantáziára van szükség. Minden valamire való rendező szeretne valami eredetit létrehozni. Egy vígjátéknál elengedhetetlen, hogy invenciózusan legyen elmesélve. Csináltam jó pár nagy költségvetésű, jól is szóló filmet, de A beszédhez úgy álltam hozzá, mint egy elsőfilmes, a kísérletezés és a tévedés szabadságával. A két tér-idő sík, a mentális és a valódi közötti ki-be járkálás adja ki a sztori lényegét. Minden a harmincas Adrien fejében játszódik, a családja, a környezete statisztál a szorongásai, érzelmi hullámai kifejezéséhez.

MN: A szerelmi bánat hálás téma annak érzékeltetéséhez is, hogy mennyire érezzük magunkat komfortosan az életünkben…

LT: A beszéd egyszerre szól a magányról, a párkapcsolatról, a családról, de a fő témája valóban egy szerelmi szakítás fájdalma, amit már sokszor feldolgoztak női aspektusból, de férfiakéból annál ritkábban. Fiatalon halálosan egyedül éreztem magam a családomban. Színes fantáziával megáldott, nagy álmokat kergető, történetmesélő alkatú srác voltam. A szüleim gyakran furcsán néztek rám, mint valami idegenre, földönkívülire, akiről nem tudni, hogyan pottyant közéjük. Gondolom, sokaknak ismerős ez az érzés. Igyekeztem tehát kortalan közegbe helyezni ezt a francia átlagcsaládot, nem akartam semmi felismerhető utalást sem díszletben, sem jelmezben. Azt akartam, hogy olyan legyen, amire mindenki ráismer a gyerekkorából. Végül stúdióban építettük fel a lakást, s nem tudni, hogy hol és mikor is játszódik a film. Arra számítottam, hogy az idősebb, hatvan feletti generáció a szülőkkel fogja magát azonosítani, de vicces módon az ellenkezője történt: a vetítések után mindenki azzal jött, hogy a saját fiatalkori énjét látta meg.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.