Interjú

„Jól fizettek”

Laurent Tirard filmrendező

Film

A vígjátékok és családi mozik francia mestere – olyan filmekkel a háta mögött, mint az Életem nagy szerelme, az Asterix és Obelix: Isten óvja Britanniát vagy éppenséggel A kis Nicolas nyaral – ezúttal egyenesen az Annie Hall Woody Allenjéről mintázta hősét. Legújabb filmje, A beszéd most indul a pesti mozikban – ez is adta beszélgetésünk apropóját.

Magyar Narancs: Az „intelligens” komédiák műfajában nyomul, akkor mégis mi fogta meg a képregényszerzőként ismert Fabrice Caro regényében, A beszédben?

Laurent Tirard: Amikor olvastam, megörültem: na végre, egy komplikáltan elmesélhető történet, amelyhez rendkívül sok kreativitásra, fantáziára van szükség. Minden valamire való rendező szeretne valami eredetit létrehozni. Egy vígjátéknál elengedhetetlen, hogy invenciózusan legyen elmesélve. Csináltam jó pár nagy költségvetésű, jól is szóló filmet, de A beszédhez úgy álltam hozzá, mint egy elsőfilmes, a kísérletezés és a tévedés szabadságával. A két tér-idő sík, a mentális és a valódi közötti ki-be járkálás adja ki a sztori lényegét. Minden a harmincas Adrien fejében játszódik, a családja, a környezete statisztál a szorongásai, érzelmi hullámai kifejezéséhez.

MN: A szerelmi bánat hálás téma annak érzékeltetéséhez is, hogy mennyire érezzük magunkat komfortosan az életünkben…

LT: A beszéd egyszerre szól a magányról, a párkapcsolatról, a családról, de a fő témája valóban egy szerelmi szakítás fájdalma, amit már sokszor feldolgoztak női aspektusból, de férfiakéból annál ritkábban. Fiatalon halálosan egyedül éreztem magam a családomban. Színes fantáziával megáldott, nagy álmokat kergető, történetmesélő alkatú srác voltam. A szüleim gyakran furcsán néztek rám, mint valami idegenre, földönkívülire, akiről nem tudni, hogyan pottyant közéjük. Gondolom, sokaknak ismerős ez az érzés. Igyekeztem tehát kortalan közegbe helyezni ezt a francia átlagcsaládot, nem akartam semmi felismerhető utalást sem díszletben, sem jelmezben. Azt akartam, hogy olyan legyen, amire mindenki ráismer a gyerekkorából. Végül stúdióban építettük fel a lakást, s nem tudni, hogy hol és mikor is játszódik a film. Arra számítottam, hogy az idősebb, hatvan feletti generáció a szülőkkel fogja magát azonosítani, de vicces módon az ellenkezője történt: a vetítések után mindenki azzal jött, hogy a saját fiatalkori énjét látta meg.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.