Film

Festett képek

Andrzej Wajda: Emlékképek; Jan P. Matuszyński: Az utolsó család

  • TPP
  • 2017.06.18 12:05

Film

Két lengyel életrajzi filmet is láthatunk a napokban: mindkettő hőse tragikus sorsú festő­művész. Ám az egyezéseknél tanulságosabbak a különbségek.

Andrzej Wajda utolsó munkája egy jelentős művész és művészetfilozófus, az 1952-ben elhunyt Władysław Strzemiński életének utolsó időszakát dolgozza fel. Strzemiński a húszas évek avantgárd mozgalmának részeseként nemcsak kor- és alkotótársa volt Chagallnak, Kandinszkijnak és Malevicsnek, de festőként is ugyanazt a nagyságrendet képviselte. A látás elmélete című, az észlelés és kifejezés mibenlétét taglaló elméleti munkája pedig a film tanúsága szerint egy nagyszabású, eredeti gondolkodót mutat. (E műből származik az egy adott látvány szemlélését követően a retinára égő utóképek kifejezés, amely a Wajda-film helyesen fordított magyar címe lehetett volna.)

A sztálinista diktatúrának behódolni nem hajlandó festőt a művészetet is birtokba venni akaró, sötét zsarnokság pusztítja el. Előbb munkájától fosztják meg – kiteszik az általa alapított (ma már az ő nevét viselő) képzőművészeti akadémiáról és az általa alapított művészeti szervezetből –, majd műveit is eltávolítják az általa alapított szépművészeti múzeumból. Még a felvonulásokhoz óriási Lenineket, Sztálinokat pingáló műhelyben sem dolgozhat, amikor megtudják, ki ez a súlyosan sérült (az első világháborúban fél kezét s lábát is elvesztő), szótlan, tüdőbajos nyomorék. Strzemiński éhezik, majd belehal amúgy könnyen kezelhető betegségébe a rosszul ellátott kórházban. És közben mindig nemet mond, amikor raportra hívják a neki folyton munkát és érvényesülést ajánlgató állambiztonsági szervek. Nemet arra, hogy – nem is a semmit sem érő dicsőségért, hanem a puszta életben maradásért cserébe – megtagadja önmagát, megtagadja nézeteit, tanításait, műveit, amelyek – absztrakt kompozíciók, a néző aktív részvételét kikövetelő izgalmas vizuális ötletek – mind arról a megélt és másokra is átsugárzott belső szabadságról tanúskodnak, amelyre a legnagyobb ellenségként tekint a rendszer. A művészt megfosztják ugyan mindenétől (mindenhonnan kiközösítvén már festéket sem szabad vennie), ám volt tanítványai áldozatos segítségével elkészül A látás elmélete. Így Wajda a külső leépülést a belső erő megnövekedésével együtt mutatja be. A világos vonalvezetésű történet végig fogva tartja nézőjét, erőteljes képei nem a kompozíciók különleges esztétikájával hatnak, inkább belesimulnak a film realista világába: ahogy a hős ingatag kirakati bábukra próbálja a textileket tekergetni fél kezével, fél lábon állva, míg maga is a szétgurult báburészek közé zuhan, s egy műkéz himbálózik felette, nos, mindez a retinánkra ég, s látjuk még sokáig a film után mint utóképet.

A pályakezdő Jan P. Matuszyński hőse egy nem kevésbé jelentősnek tartott lengyel képzőművész, Zdzisław Beksiński, akit szintén életének utolsó periódusában látunk (esetében ez vagy harminc év). A 2005-ben halálra késelt, apokaliptikus vízióit zaklató rémálmokként megjelenítő szürrealista festő alkotásai nemcsak a művészeti kánon részét képezik, de a populáris kultúrában is sikeresek: heavy metal lemez borítójaként vagy sci-fi magazin címlapjaként is remekül funkcionálnak. Ám az életét alapul vevő film látványosan kerüli, hogy műnek és életnek egymáshoz, valamint az adott társadalmi állapotokhoz, történelmi periódushoz való viszonyára reflektáljon. Míg azonban a festő esetében a (kétségtelenül megosztó, szélsőséges megítélést kiváltó) művek magukért beszélnek, egy film nem emelheti el s absztrahálhatja alakjait hasonlóképpen. Hogy a rendező sem a festő műveit vagy a festő e művek létrehozásához való viszonyát nem mutatja egyáltalán, sem pedig az életét keretező történelmi-társadalmi eseményekről nem vesz tudomást (a szükségállapot éppúgy említetlen marad, mint a kommunizmus bukása), csak akkor volna elfogadható, ha valamilyen más irányban elmélyülne ez az egyetlen varsói lakótelepről gyakorlatilag ki sem mozduló, kizárólag a Beksiński család hisztérikus privát életével és az abban egymást érő tragédiákkal foglalkozó film. A rendező azonban pont olyan hidegen és részvétlenül szemléli ezt a sorsüldözött, rák, szívbaj, öngyilkosság, végül gyilkosság következtében kihaló családot, ahogyan hőse is inkább filmezi a haldokló nagymamát, mint hogy átölelné, s ahogyan felesége holtteste is újabb téma tud lenni egy kényszeresen rögzített videofelvételhez.

Władysław Strzemiński művészete veszélyes állásfoglalásként jelenik meg és együtt rezgést kíván, Zdzisław Beksiński erős hatásra tör és könnyen dekódolható, de tét nélküli. Wajda az állásfoglalást, együtt rezgést, a sorsot, magát az autentikus egzisztenciát állítja elénk, Matuszyński maga is a hatásra koncentrál, ám ahol a tragikumot sejti, ott csak banalitást tud felmutatni.

Forgalmazók: Vertigo Média (Emlékképek); Mozinet (Az utolsó család)

Neked ajánljuk