Film

Rendezőként senkitől sem függ, forgatókönyvíróként viszont Steven Spielberg és James Cameron keze alá dolgozott. Hogy milyen volt lenyúlni a Star Warst? Mire vetemedett James Cameron kínjában? Milyen A hét szamuráj, ha űrben játszódik? John Sayles nem maradt adós egyetlen válasszal sem.

Akad hajvágásért Csúszópénz, ciános Fasírt ebédre és egy visszataszító kor Ischlerje, de megismerhetjük Nagyárpit és Maflicseket. Amíg anyám ideér, megnézhetjük a Képmást vagy ehetünk egy Hawaiit, de az Idegen földön jobb óvatosnak lenni. Tizenhárom rövidfilmet láttunk, negyvenhárom tanuló filmest.

Benjamin Murmelstein (1905-1989): bécsi rabbi, a náci propagandát szolgáló terezini lágert, a zsidók jólétét "bizonyító" mintatábort irányító zsidó tanács utolsó elnöke. Egyesek szerint kollaboráns, mások szerint hős. Claude Lanzmann (88): francia filmrendező, a Shoah című, 9 és fél órás dokumentumfilm rendezője. Lanzmann és Murmelstein 1975-ben, Rómában találkozott - a felvett anyag tavaly, a Le dernier des injustes (Az utolsó igaztalan) című filmben látott napvilágot. A rendezővel Párizsban beszélgettünk.

A True Detective második évadja várhatóan nyomozónők köré fog épülni. Mi 10 nagyszerű párost is el tudnánk képzelni a remek sorozat folytatásában. Ön kiket választana? Szavazzon!

Amikor Sztupa és Troché elértek a gyár faláig, valamelyest biztonságban érezhették magukat. Sztupa bal karjával nekidőlt a betonelemekből magasodó falnak, hangosan zihált, és megpróbálta kigombolni a sliccét. Troché megállt, az égre emelte tekintetét, és úgy szórta az átkait, mint aki sohasem akarja abbahagyni. A nők megálltak a sarkon, a főkapunál, az egyik idegesen kotorászott a retiküljében, a másik még zaklatottabban húzkodta lefelé a combján a miniszoknyát, ilyen streccs vagy milyen anyagból volt, ráfeszült az idomaira, és hiába húzkodta, mindig visszarúgta magát, gyakorlatilag a bugyijáig.

Nincs abban semmi rossz, ha valaki arra használja a mozivászon adta viszonylagos fehérséget, hogy világhíres színészekkel egy mesét hozzon működésbe sötét erőkkel és szerelmes hősökkel. Mi több, egy olyan mesét, melyben egy repülő fehér ló siet az aranyszívű mestertolvaj (Colin Farrell) segítségére, New York pedig úgy pompázik a háttérben, mint egy sosemvolt meseváros.

Amióta ügyes marketingesek világszerte elterjesztették a Bálint-nap virág és giccses tárgyak eszement ajándékozgatásába torkolló ünnepét, azóta februárban a mozivásznakat is elönti a nyál. Jelen dolgozat ezen áradatból is kiemelkedik: a lélektelen nyerészkedésből elkövetett tudatos ízlésrombolás minősített esete.

Negyvenöt éves koráig gürcölt brit színpadokon és tévéstúdiókban, mielőtt az Alul semmiben végre felfigyelt rá Hollywood. Most Wes Anderson új filmjében láthatjuk. A Torontói Filmfesztiválon beszéltünk vele. A Grand Budapest Hotel rendezőjével, Wes Andersonnal készült interjúnk pedig (akárcsak a film kritikája) hetilapunk legfrissebb számában olvasható!

A New York Times filmes megmondóemberébe Kolumbiában futottunk bele, és rögvest kifaggattuk a lapjánál uralkodó állapotokról, a kritikusi megvesztegethetőségről, a Star Wars szépségeiről, 2013 legnagyobb blöffjeiről, a spoilerfrászról, a rasszistákról, és a megkritizált filmesek kozmikus haragjáról.

Amikor Sztupa és Troché elmenni készültek, mindent az utolsó pillanatra halasztottak, kivált a csomagolást. Persze, persze, délután indult az a büdös vonat, de azért az mégiscsak túlzásnak tűnt, hogy délelőtt még kimentek a mezőre, ráadásul ebédet is vittek magukkal. Inkább a vonatra kellett volna valami útravalót csomagolni. Persze az is igaz, hogy tényleg pazar idő volt, ragyogott a nap és mégsem volt fülledt a levegő, ott ugrált körülöttük bőszen valami szellőcske, még a búzatáblát is megborzolta valamelyest.

"Ebből nincs tisztességes kiút" - hangzik el a Rebecca Hall játszotta ügyvéd szájából a bejáratott narratíva azon pontján, ahol az ilyen kvázikémfilmekben minden összeomlani szokott. Valami hasonló lenne a film ars poeticája és tanulsága is - maximum annyi a váratlan fordulat, hogy a mocskos rendszert ezúttal nem egy kiugrott ügynök vagy egy magányos hérosz igyekszik belülről lerombolni.

Hollywood képes reflektálni a mítoszaira. E mitológia kitüntetett alakja a filmkészítő ember, a self-made man alfaja, akihez bátran lehet fordulni, ha kifogytunk a témákból. Az utóbbi évek Oscar-jelöltjei között is tömegével találunk példát jelenlétére (A leleményes Hugo, A némafilmes, Hitchcock).

Nem a Drót, nem a Deadwood nívójáról beszélünk, de az amerikai szórakoztatóipar tévés szekciójában ez most a krém. Kritika.

Ha egy film címe lelövi a poént, az azt szokta jelenteni, hogy valójában az egész nem is arról szól, amiről úgy tűnik, hogy szól, jelen esetben egy megtörtént amerikai hadászati fiaskóról. Itt mégis hosszú ideig csak arról van szó, hogy néhány csapdába esett amerikai katona hogyan küzd meg az afganisztáni hegyek között egy hadseregnyi tálibbal, és a látványos, jó egy órán át zajló, ritmusát tekintve és érzelmileg is remekül egyensúlyozó tűzharcjelenetben megmenekül-e egynél több amerikai.