A címszereplő valódi lovag: segítőkész, hűséges, önfeláldozó, és képes arra, hogy minden akadályt leküzdve győzedelmeskedjen – önmagán. Elindul hát, hogy megmentse szíve hölgyét, s nem vár viszonzást, amikor a lába elé teríti felszabadított birodalmát.
A látszat persze az, hogy ez a Fúsi egy középkorú csecsemő, egy anyukája gondoskodására szoruló, kissé retardált hústorony, aki minden munkahelyi alázást megfélemlítetten tűr, s igazán csak a terepasztala mellett él, ahol műanyag katonákkal újrajátssza a II. világháború csatáit. Élemedetten is vérmes mamája táncórákra küldi, hogy kimozduljon 150 kilós kisfia – ő pedig végre kettesben maradhasson az udvarlójával. Ekkor jelenik meg a sárkány markában sínylődő hercegkisasszony, azaz egy már erősen hervadó, magányos, depressziós kukásnő, akit ráadásul még – hogy helyzete végképp elviselhetetlen legyen – Sjófnnak is hívnak. Őt kell – tapintattal, tisztelettel, szeretettel – visszavezetni az ún. életbe. Vagyis nem kell, de a szelíd óriás megteszi: mosdatja és ápolja, takarítja a lakását, s még a munkáját is átvállalja – még csak nem is remélve, hogy tartózkodó vágya beteljesülhet. Mert Fúsi csakugyan lovag. Az egész romlott világ ellenében az állhatatos szerelem példázata.
Dagur Kári izlandi filmjében a humor keserű, a poénokon inkább sírni van kedvünk, s még a boldogság és öröm hamar illanó percei is végtelenül melankolikusak. Lúzer hősei csúnyák és meggyötörtek, de esendőségükön átragyog valami belső, megharcolt méltóság és nemesség. Arra emlékeztetik a nézőt, hogy milyen jó (volna) élni.
Forgalmazza a Mozinet
