Gondolta a manó - Paul Thomas Anderson: The Master

Film

Mindent tudunk a film regényesen nehéz fogantatásáról, és arról is, hogy melyik -ológiára végződő egyház keletkezéstörténete ihlette meg a P. T.-vel kezdődő nevű filmrendezőt. Nevezett egyház köreiben alighanem csak elvétve akadtak hívei az ötletnek - ők nyilván mással, de semmi esetre sem a Boogie Nights és a Vérző olaj rendezőjével vitették volna színre történetük kezdeteit.

Emiatt-e vagy sem, de némi befektetői elbizonytalanodás is színezte az előzményeket, mindenesetre a filmnek jót tett a sok valós vagy képzelt huzavona. Jót tett egyházügyileg is, hogy akkor Anderson mondja-e és mutatja is, és ha igen, akkor mit és mennyit, és jót tett jelzőhalmozásilag is, hiszen "az enigmatikus rendező kényes témához nyúl karizmatikus színészeivel" vagy a "karizmatikus rendező enigmatikus témához nyúl kényes színészeivel" kezdetű felkonfok szinte készen várták a bemutatót.


 

Magáról a filmről annyi bátran állítható, hogy az enigmatikus rendező karizmatikus színészeivel lerázta magáról a történetmondás kényszerének bénító terheit - ilyen messzire jobbára csak enigmatikus rendezők szoktak merészkedni, a karizmatikus színészek pedig (Philip Seymour Hoffman, Joaquin Phoenix) nemcsak hogy méltó társai e homályba vesző balladai úton, de mint mindig, életük alakítását nyújtják most is, e talányos mesterműben. Ami viszont egyáltalán nem talányos, hiszen a szemünk láttára történik meg csinos képekbe csomagolva, az két amerikai találkozása a második világháború utáni nagy jövés-menésben. Az egyik szektát alapítana és épp a tanokat fekteti le, a másik vedel, mint a kefekötő, és nem a tanokat fekteti le. Hogy honnan ez a szenvedélyes, se veled, se nélküled férfibarátság, mely a szektavezérszerepet próbálgató kövér amerikai és a felpróbált szerepekből rendre kieső, mit kieső, nagy csörömpöléssel kizuhanó sovány amerikai között szövődik? Egy csomó ilyen, menthetetlenül földhözragadt, de a műélvezet szempontjából mégsem teljesen mellékes kérdést vet fel Anderson enigmatikusan talányos remekműve, ám az öntörvényű művészt nem abban a pillanatában sikerült kifogni, amikor baráti vagy bármilyen segédkezet nyújtana mégoly értő közönségének is. A film valahol a 144. perc táján véget ér, a 145. perc pedig már a műelemzéseké: a The Masterban az a jó, hogy az égvilágon minden belegondolható, ami filmnek kevés, fricskának viszont erős. A sok jól kinéző talány láttán valamennyi egyház, kicsi és nagy, auditáló vagy nem auditáló fellélegezhet; vissza lehet hívni a megbízott ügyvédeket. Meglehet, az utókor majd összerakja a részletekben rejlő nagy jelentést, ámbár, aki látta a jövőt, arról számolt be nekünk, hogy abban nem a The Masterről folyik a diskurzus.

PT, a Sundance-kölyök


 

Akárcsak a lapunk oldalain nemrégiben megszólított Benh Zeitlin, A messzi dél vadjai Oscar-díjra jelölt rendezője, Anderson is a Sundance Institute játékfilmes műhelyében kapott hathatós szakmai segítséget első nagyjátékfilmje elkészítéséhez. A Tarantinóhoz hasonlóan autodidakta, s szintén a Sundance-en kikupált filmes először a fesztiválrészlegre nyert meghívást: Cigarettes & Coffee című rövidfilmjével vett részt a rövidfilmes szekcióban, ám ez még csak a kezdete volt a Sundance és Anderson csodálatos barátságának. Öt karakter, egy húszdolláros és egy Las Vegas külsői kávézó - nem a véletlen műve, hogy a 24 perces kisfilm (mely teljes egészében megtekinthető a YouTube-on) nyomai tisztán kivehetők Anderson első nagyjátékfilmjében, A szerencse zsoldosaiban, hiszen a rendező a Sundance játékfilmprogramjában dolgozta át nagyfilmmé a kisfilmet. A program vezetője, Michelle Satter visszaemlékezése szerint a személyre szabott "iskolában" John Schlesinger, Michael Caton-Jones és Richard LaGravenese igazította el a pályakezdőt a forgatókönyvírás és a rendezés helyes irányai felé. Anderson nem is maradt hűtlen a Robert Redford gründolta intézethez, évekkel később, immár elismert művészként maga is vállalt kreatív tanácsadást a filmrendezői műhelyben. Azt viszont már Gazdag Gyulától, a világhírű alkotóműhely művészeti vezetőjétől tudjuk, hogy milyennek kell elképzelni a nagy amerikai művészfilmest kezdőket segítő, tanácsadói szerepkörben: "Paul Thomas Andersonnak nagyon markáns a rendezői stílusa, de tanácsadóként nem a saját módszerét akarja viszontlátni. Hihetetlenül éles eszű, gyors, rögtön rátapint arra, ami működik egy jelenetben, és arra is, ami nem. Röviden, tömören és hatékonyan adja tudtára a vele dolgozó fiatalnak, hogy mit gondol, mintha csak rendezne." Alighanem bárkinek a javára válna PT éles esze és híres gyorsasága, magyar filmes azonban mind ez idáig nem jutott be a Sundance amerikai játékfilm-fejlesztői műhelyeibe.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Budapest Film bemutatója


Neked ajánljuk