Magyar Narancs: Filmed sikerrel szerepelt a februári filmszemlén, a külföldi kritikusok díját nyerte. Miért kellett eddig várni a bemutatóval?
Szász János: A filmszemle ideje alatt Port Ferenccel, a Budapest Film vezetőjével arról beszéltünk, hogy két lehetőség van a film bemutatására: vagy a dömpinggel együtt, tavasszal felülni a filmszemle hátára, hiszen azt tudjuk, hogy reklámra egyáltalán nincsen pénz magyar filmnél. Vagy mi lenne, ha ősszel mutatnánk be, és akkor meglátjuk, mi lesz. Akkor még nem volt semmilyen fesztiválmeghívása a filmnek, így elég rizikósnak látszott. Úgy döntöttünk, legyen ősz. Fogalmam sem volt, hogy mi fog történni, de az én mamám már több mint harminc éve mozis, és mindig elmondta, hogy tavasszal az emberek már nem nagyon mennek moziba, mennek kifelé; amikor jön az ősz, jönnek a hidegek, akkor mennek szívesebben. Magam is így vagyok vele.
MN: Változtattál azóta valamit a filmen?
SZJ: Nem. Hozzá sem nyúltam.
MN: Jártál rengeteg fesztiválon, és sokféle díjat szereztél.
SZJ: A díjakon kívül számomra nagyon meglepő volt a fogadtatás. Külföldön senki nem ismeri Csáth Gézát. Itthon se nagyon. Senki sem ismerte a történetet. Az emberek nagyon készületlenek voltak a végkifejletre és magára a korra is. Nagyon örültem annak, hogy meghallgatásra találtam, sokan megértették, mit akar mondani a film a korról. Nem csak az, hogy amikor a végén megtörténik a gyilkosság, a nézők sikongatnak, hanem az is, hogy mennyire rá tudnak hangolódni egy lassú filmre. Ez még a Woyczeknél is lassúbb film. Amitől nagyon féltem, az nem következett be, az állatkínzások sem ijesztettek el senkit. Mert néhány főbűnt azért feszeget ez a történet, mégsem tolták el maguktól. Kiderült, hogy alapvetően azért egy fiú, egy anya és egy lány történetéről van szó, és egy meghalt apáról, és a többi mindennek a rezonanciája.
MN: Azért ezt a dolgot te nagyon távolságtartóan kezeled; be lehetett volna vadulni ebben a filmben, lehetett volna sokkolni a nézőket véres, iszonytató jelenetekkel.
SZJ: Lehet sokkolni a nézőket úgy is meg így is. Természetesen meg lehetett volna mutatni többet a gyilkosságokból, többet a lány, illetve a két fiú történetéből, de mivel én ezt a két fiút (Fogarasi Alpár és Gergely Szabolcs) nagyon nehezen találtam meg, végül is az történt, hogy az első találkozáskor odaadtam nekik az alapművet, a tízoldalas Csáth-novellát, és mondtam, hogy döntsék el, egyáltalán hajlandók-e részt venni egy ilyen témájú filmnek a forgatásán. Attól féltem, hogy az anyagyilkosság, az állatok kínzása okoz majd problémát számukra. De nem. Egyetlenegy kérdésük volt, hogy a lánnyal való jelenetekben mi lesz. Két kamasz, még a kisujját is alig merték megfogni a lánynak. Válaszút volt, az ember vagy átveri őket, vagy semmi olyat nem csinálunk a filmben, amit ők nem akarnak megcsinálni. Így forgattuk le a filmet.
MN: És a női főszereplő? Csáth egy szőke, testes asszonyt ír le, Maja Morgenstern pedig sudár és fekete.
SZJ: Igen, de hát ez egy másik kérdés, mert, gondolom, van az adaptációnak egy szabadsága, és van kötelessége. Kötelessége az, hogy ami az alapműben fontos, és az ember fontosnak érzi, azt megmutassa. A mű szívét tárja föl. Nem szabad úgy használni, mint egy tavaszi kabátot, azért felvenni, hogy mutogassam, hogy fordítsam ki-be. Az ember nagyon komolyan belenéz a lelkébe akár egy tízoldalas novellának is. Lehet, hogy rosszul látja, mi van benne, de amit lát, azt kötelessége megcsinálni, mert ha nem, akkor ne írja ki az író nevét. A szabadság mindezen túl van, a szabadság azt jelenti, hogy egy tízoldalas novella és egy kilencvenhárom perces film között óriási a távolság. A szabadság az, ha nem hágod át az előbbi szabályokat, akkor mindent megtehetsz. Csáth különb dolgokat is leír, leírja, hogy az anya ilyen meg olyan volt, a gyilkosság egészen infernális módon zajlik le, az állatok kínzása aprólékosan, sok-sok lépcsőben történik. De ezek nem voltak számomra lényegesek. És az, hogy ilyen puha volt a nő, vagy kemény lett, mint a Maja, az egy döntés kérdése. Mit jelent, ha megölnek egy nőt, egy ilyen jófajta, kedves asszonyt, vagy megölnek egy nőt, akinek azért vannak bűnei? Csáth legtalálóbb mondata nem az, amiben leírja, hogy nézett ki, hanem az, hogy az anya éppolyan keveset csókolta, mint ölelte a két gyerekét.
MN: Az adaptáció szellemidézés is, találkozhatunk más Csáth-novellák motívumaival is.
SZJ: Igazából A kis Emmából került bele az iskolai rész, e nélkül a film nem lenne teljes. Ezeket a gyerekeket mindenképpen meg kellett mutatni az iskolában is.
MN: És a Vörös Eszti?
SZJ: Õ nem a Vörös Eszti. Egy Eszti nevű cselédlány. Nagyon izgalmas kérdés, hogy mire jó egy cseléd. Mesél arról a házról, ahol az a lány lakik. Amikor a fiú elkapja a kezét, jó megérinteni, puha, kicsi keze van, meg lehet fogni, lehet tőle egy lopott csókot kérni, de nem ő a vágy titokzatos tárgya.
MN: A novella hosszú éveket dolgoz fel, viszont a filmben végig tél van.
SZJ: Ez egy örök tél, nem hiszem, hogy pontosan el tudnád te is mondani, hogy mennyi idő alatt játszódik a film. Múlik benne rendesen, de nem akartam, hogy a telet ne lássuk. Ez egyfajta stilizáció, ami tetszik vagy nem tetszik, nekem tetszik, és szeretem. Soha nem süt ki a nap, és soha nem olvad el a hó, lehet, hogy eltelt egy év, de a nyarat nem mutatjuk. Lehet, hogy hosszú idő telt el, de nem érdekel, engem az érdekel, hogy érezzed, hogy ez ott belül van.
MN: A Woyzeck egyik fő attrakciója az volt, hogy milyen szépen van fotografálva. Ez még szebben. Neked szép filmeket kell csinálnod?
SZJ: Egészen más filmeket is csinálhattam volna, populárisabbak lettek volna, könnyebbek, sértő dolgok nélkül. Lehetett volna egy biztonsági filmet csinálni, nekem eszembe nem jutott. Kockázat nélkül nincs értelme, mert a filmcsinálás voltaképpen passzió. Lehetett volna kedvesebb, nyugodtabb, de mi Máthé Tibor operatőrrel ilyet akartunk. Tudatosan kockáztattunk: el is áshatnak bennünket ez után a film után.
MN: És a következő film? Sokfelől lehetett hallani, hogy Kertész Imre Sorstalanság című regényéből csinálod.
SZJ: Ezt a kérdést ne tedd föl.
Turcsányi Sándor
