Film

Háborúból háborúba

Jacques Audiard: Dheepan – Egy menekült története

  • 2015. november 29.

Film

Senki nem tud semmit. És nem is akar közölni semmit. Akinek nyíltak a kommunikációs útjai, az sebezhető.

A hamis papírokkal, egymást nem is ismerő, de családként menekülő tamilok (férfi, nő, kislány) fel vannak okosítva, hogy mit kell mondani a francia hivatalban a befogadás érdekében. Tudják, hogy nem elég holmi polgárháborúból menekülni – valami hangzatos egyéni szenvedéstörténet is kell a hatóság humanizmusteljesítményét fokozandó. Azt is tudják, hogy mit kell mondani a Párizs környéki infernális lakótelep (életük új terepe) nehézfiúinak és dílereinek, hogy az (ártalmatlan csicskásoknak kijáró) békesség meglegyen. Tudják, hogyan kell igazodni a többséghez – nem, nem a fehérekhez, olyanok csak elvétve tévednek arrafelé –, zárójelbe téve identitást és gusztust.

A címszereplő a pokolból jön. Ezt a poklot konkrétan Srí Lankának hívják, de lehetne Afganisztán vagy Szíria vagy Szudán vagy. Kezéhez vér is tapad. Családját kiirtották, hazája nincsen. Jó ember akar lenni. Meghúzni magát. Nem szenvedni többet. Eltűnni minden szem elől.

Csakhogy a háború utánajön – egy szintén menekült fanatikus küldené rabolni a szent ügy érdekében –, ide, ahol szintén háború van: nem követhető egészen világosan, hogy kinek kivel mi a baja, s miért borítja lángba a telepet a bandák közti beláthatatlan indítékú és célú küzdelem, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy az erőszak az egyetlen kommunikációs eszköz, amellyel a nyomorgók, kitaszítottak, megtűrtek hírt adhatnak puszta létezésükről; hogy itt is hierarchia épül, és itt sem lehet kívül maradni.

Jacques Audiard nem először mutat szélsőségesen agresszív, ököljogú közeget, amelyben a túlélés egyetlen záloga az ellenfélnél elszántabbnak, kegyetlenebbnek, erőszakosabbnak lenni. A próféta börtönudvara ebben a lerohadt, veszélyes lakótelepben folytatódik. Ugyanazok a játszmák, ugyanaz a fröcskölő gyűlölet szervezi az életet itt is – csak itt a szögesdrótok és a smasszerok belül, a beszűkült, örökké a leselkedő veszélyekre fókuszált tudatban vannak. A feszültség, amely a legkisebb gesztusból, a leghétköznapibb eseményből is süt, hatása alá vonja a nézőt.

Ez a film egy olyan pillanatban nyerte el a cannes-i Arany Pálmát, amikor mindennapos, feszítő kérdés nem csupán a nyugati társadalmak peremén, szegregáltan élő színes bőrű kényszerközösségek leszakadása, elkülönülése, szembefordulása a többségi társadalommal és (vallási köntösben megjelenő) radikalizálódása. De ugyanilyen feszítő kérdés az ehhez a megoldatlan társadalmi szituációhoz hozzáadódó problémahalmaz: a kontinensen menedéket vagy jobb életet remélő bevándorlók lassan milliós áradata s az integrációnak az ő befogadásuk/kitoloncolásuk viszonylatában minden eddiginél élesebben felvetődő kérdése. A Dheepan azonban nem megjeleníti a történelmi jelentőségűnek is bízvást nevezhető szituáció összetettségét, hanem felhasználja. A radikális realizmus, az arculcsapásként ható helyzetek sora fontosabb a rendezőnek, mint az, hogy megpróbálja ne csak bemutatni, de meg is értetni velünk, hogy ki ez a főhős, és miért az, aki. Az epilógus vörös farok jellegű, idézőjel nélküli harmóniája pedig végképp elkeni ezt a legfontosabb kérdést – így a filmből egyaránt olvashatók ki érvek mindkét szélsőséges csoportozat (a migrációban fenyegetést, a nyugati civilizáció elleni támadást érzékelő, illetve a szemléletében naiv, ítéletalkotásában dogmatikus humanisták) számára.

A Cirko Film – Másképp Alapítvány bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.