Interjú

„Háborút képzeltünk”

Pálfi György filmrendező

Film

Legújabb filmjét hét éve forgatta, de a végső változat csak tavaly készült el. Amióta a Magyar Filmintézet kiszórta az összes forgatókönyvét, kizárólag kis költségvetésű filmeket készít, de az ellenzéki kampányban is szívesen vesz részt.

Magyar Narancs: 2015-ben olvashattunk arról, hogy szinte teljes egészében leforgatták a Mindörökkét, de az utómunkálatokat közösségi finanszírozásban képzelik el. Emiatt kellett hat évet várni a bemutatóra?

Pálfi György: A közösségi finanszírozás valóban nem sokat tett hozzá a büdzsénkhez, de nem ezen múlt a film bemutatása. A Mindörökké kezdettől fogva független produkció volt, közvetlen állami támogatást nem kapott. Mondhatnám úgy is, hogy ez a film kizárólag társadalmi munka és szellemi projekt. Eleve a minimális költségvetést tartottuk szem előtt; legyen csak egy helyszín, kevés szereplő. De így is vad elképzelésnek tűnt, hogy a semmiből készítsünk egy háborús disztópiát. Ugyanakkor épp az volt benne a kihívás, hogy meg tudjuk-e teremteni az illúziót pénz nélkül. Mert a „nulla forintos” költségvetést szinte szó szerint kell érteni: mindenki ingyen dolgozott, a jó minőségű technikai berendezéseket ingyen kaptuk kölcsön, azt a keveset pedig, amit például az étkezésre kellett költeni, sikerült a KMH Stúdiónak előteremtenie. Ugyanez az utómunkálatokról is elmondható. De ahogy mondtam, nem a hiányzó pénz, a szerény közösségi finanszírozás miatt kellett ilyen sokat várni a bemutatóra. Egyszerűen arról van szó, hogy amikor nyersen összevágva megláttam a filmet, megrettentem, mert azt gondoltam, hogy én nem ezt akartam elkészíteni. Így az egész fiókba került, és ha nincs a Covid, valószínűleg nem is vettem volna újra elő. Végül odaadtam a leforgatott anyagot a vágónak, Lemhényi Rékának, aki szintén ráért… Úgy voltam vele, ha csak egy 10 perces rövidfilm készülhet belőle, az is jó.

MN: A film Tar Sándor írásából készült, de az El, valahová című novellában teljesen mások a kulisszák, a szereplők, még a történet is. Ráadásul Tarnál szó sincs disztópiáról és háborúról, a szöveg épp a valóságossága miatt megrázó.

PGY: Tar Sándor novellájából már főiskolás koromban szerettem volna filmet készíteni. Megkerestem, sokat beszélgettünk a novelláról, a főszereplőről, végül úgy búcsúztunk el, hogy sok sikert kívánt. De hamar rájöttem, hogy ebben a történetben több van egy főiskolai vizsgafilmnél. Félretettem, és csak azután vettem elő újra, hogy nem kaptam pénzt nagy projektekre, de már nagyon szerettem volna saját filmet készíteni. Először egy laza forgatókönyv született, de a körülmények miatt egyre többet változtattunk az eredeti történeten, például amikor láttuk, hogy a kiszemelt helyszín másképp működik, mint ahogy elképzeltük. A novellában a főszereplő, Ocsenás „csámpás megjelenésű negyvenes, kövérkés, alacsony ember”, egy ilyen színészt is képzeltünk el, de úgy jött ki a lépés, hogy a kiszemelt szereplő végül nem vállalta. A főszereplő így Polgár Tamás lett, aki semmiben nem hasonlít Tar leírására. De a legfontosabb az volt, hogy nem akartuk a mélyszegénységet csak úgy, önmagában ábrázolni, azt szerettük volna, hogy legyen ennek az egésznek valamiféle politikai-társadalmi háttere. Így jutottunk el a disztópiáig, mert ezt a bizonyos hátteret egy háborús időszakként képzeltük el. Nem akartunk azonban a délszláv háborúra utalni, ezért egy eljövendő háborút képzeltünk el. Egy olyan disztópia keretében, amikor e háborúban Magyarország hátország, mert a front már valahol Salzburgnál van. Ukrajnában a forgatás idején is rémes dolgok történtek. Akkor lőtték le a maláj gépet, akkor szállta meg Putyin a Krím-félszigetet, az ukránok és az oroszbarát szakadárok között állandósultak a konfliktusok…

 
Fotó: Németh Dániel 

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.