Magyar Narancs: 2015-ben olvashattunk arról, hogy szinte teljes egészében leforgatták a Mindörökkét, de az utómunkálatokat közösségi finanszírozásban képzelik el. Emiatt kellett hat évet várni a bemutatóra?
Pálfi György: A közösségi finanszírozás valóban nem sokat tett hozzá a büdzsénkhez, de nem ezen múlt a film bemutatása. A Mindörökké kezdettől fogva független produkció volt, közvetlen állami támogatást nem kapott. Mondhatnám úgy is, hogy ez a film kizárólag társadalmi munka és szellemi projekt. Eleve a minimális költségvetést tartottuk szem előtt; legyen csak egy helyszín, kevés szereplő. De így is vad elképzelésnek tűnt, hogy a semmiből készítsünk egy háborús disztópiát. Ugyanakkor épp az volt benne a kihívás, hogy meg tudjuk-e teremteni az illúziót pénz nélkül. Mert a „nulla forintos” költségvetést szinte szó szerint kell érteni: mindenki ingyen dolgozott, a jó minőségű technikai berendezéseket ingyen kaptuk kölcsön, azt a keveset pedig, amit például az étkezésre kellett költeni, sikerült a KMH Stúdiónak előteremtenie. Ugyanez az utómunkálatokról is elmondható. De ahogy mondtam, nem a hiányzó pénz, a szerény közösségi finanszírozás miatt kellett ilyen sokat várni a bemutatóra. Egyszerűen arról van szó, hogy amikor nyersen összevágva megláttam a filmet, megrettentem, mert azt gondoltam, hogy én nem ezt akartam elkészíteni. Így az egész fiókba került, és ha nincs a Covid, valószínűleg nem is vettem volna újra elő. Végül odaadtam a leforgatott anyagot a vágónak, Lemhényi Rékának, aki szintén ráért… Úgy voltam vele, ha csak egy 10 perces rövidfilm készülhet belőle, az is jó.
MN: A film Tar Sándor írásából készült, de az El, valahová című novellában teljesen mások a kulisszák, a szereplők, még a történet is. Ráadásul Tarnál szó sincs disztópiáról és háborúról, a szöveg épp a valóságossága miatt megrázó.
PGY: Tar Sándor novellájából már főiskolás koromban szerettem volna filmet készíteni. Megkerestem, sokat beszélgettünk a novelláról, a főszereplőről, végül úgy búcsúztunk el, hogy sok sikert kívánt. De hamar rájöttem, hogy ebben a történetben több van egy főiskolai vizsgafilmnél. Félretettem, és csak azután vettem elő újra, hogy nem kaptam pénzt nagy projektekre, de már nagyon szerettem volna saját filmet készíteni. Először egy laza forgatókönyv született, de a körülmények miatt egyre többet változtattunk az eredeti történeten, például amikor láttuk, hogy a kiszemelt helyszín másképp működik, mint ahogy elképzeltük. A novellában a főszereplő, Ocsenás „csámpás megjelenésű negyvenes, kövérkés, alacsony ember”, egy ilyen színészt is képzeltünk el, de úgy jött ki a lépés, hogy a kiszemelt szereplő végül nem vállalta. A főszereplő így Polgár Tamás lett, aki semmiben nem hasonlít Tar leírására. De a legfontosabb az volt, hogy nem akartuk a mélyszegénységet csak úgy, önmagában ábrázolni, azt szerettük volna, hogy legyen ennek az egésznek valamiféle politikai-társadalmi háttere. Így jutottunk el a disztópiáig, mert ezt a bizonyos hátteret egy háborús időszakként képzeltük el. Nem akartunk azonban a délszláv háborúra utalni, ezért egy eljövendő háborút képzeltünk el. Egy olyan disztópia keretében, amikor e háborúban Magyarország hátország, mert a front már valahol Salzburgnál van. Ukrajnában a forgatás idején is rémes dolgok történtek. Akkor lőtték le a maláj gépet, akkor szállta meg Putyin a Krím-félszigetet, az ukránok és az oroszbarát szakadárok között állandósultak a konfliktusok…
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
