Már megint min fanyalognak ezek a kritikusok, a művészfilmek fizetett, külföldi ügynökei? Csak vágják a pofákat, ha meglátnak egy izmos nyakat és egy hozzá tartozó tar koponyát, ha pedig ez az izmos agy épp egy atom-tengeralattjáróval fejel össze, már fittyednek is le a szájszélek – ezeknek aztán tényleg semmi sem jó. Mi, BKV-bérletes filoszok, mindig megkapjuk ezt, amikor csak Halálos irambant mutatnak be a mozik, immár nyolc rész óta tűrjük az alantas vádaskodásokat, hogy idegen a szívünktől egy jó autós hajsza, noha temérdek ellenpéldát tudunk hozni, egyet-kettőt akár a sorozat múltjából is. Igenis voltak az életünkben olyan pillanatok, amikor kiálltunk Vin Dieselért, meghajoltunk sebváltói nagysága előtt. A baj ott kezdődik, ha a primitívség nagyra tör: a nyolcadik rész egyrészt 140 perc, másrészt tengeralattjáró, harmadrészt Helen Mirren. A brit színészkirálynő egyetlen vigyorával úgy lejátssza az összes tar koponyát, hogy az nem kikacsintós önirónia, hanem kínos öngól. A dögös, primitív autósmozikat 83 percben és Helen Mirren nélkül szabad csak megcsinálni, máskülönben nem kívánt paródia lesz a dologból. Ha már Oscar-díjas kell mindenáron, ott van erre Nicolas Cage, ő másfél gázsiért eljátssza a sofőrt, az autót, egy kevés pluszpénzért pedig a tengeralattjárót is. Így a dög azonban legfeljebb az unalommal együtt értendő: autós-szinten, poénszinten, érzelemszinten, szóval minden szinten csúcsra jár a semmi. Nem kell értelmiséginek lenni, elég, ha tengeralattjárók vagyunk, hogy átérezzük, hová süllyedt a sorozat.
Forgalmazza a UIP–Duna Film
