Az amerikai horrorfilm halott. Erdőszéli sírját kacagós slasherek ásatták meg vele, a gödör szélén kínpornók lőtték igen rútul hátba, a fagyott földet remake-sereg dobálta az élettelen testre. Drew Goddard és a Bosszúállók révén épp a világ homlokán táncoló Joss Whedon filmje a díszes-míves sírkő szerepét játssza e búvalbélelt történetben.
A Ház az erdő mélyén stabilan felépített, váratlanul szellemes, átgondolt, minden ízében professzionális mozi - és még így is áttetszően vékony, mint a szitakötő szárnya. De legalább őszinte. Arra a kérdésre keresi ugyanis a választ, hogy mihez fogjanak az alkotók egy vad fantáziára épülő műfajban, ha a képzelet tovább immár nem repíthető. Whedon felelete (itt és a Bosszúállókban is) úgy hangzik, hogy öntsenek össze mindent, ami egyáltalán megragadható: mindazt, amit mások kitaláltak, amiért mások megszenvedtek, aztán rázzák össze alaposan jéggel töltött shakerükben.
A Gonosz halott tökéletes másolataként egy erdőbéli faházban, áldozati kamaszokkal startoló film ennek megfelelően néhány ügyes kanyar után a monstrumok báljává alakul, ahol egy hatalmas hirig erejéig feltűnik szinte minden jeles vérhuszár - az alkotói alaposságról elég, ha annyit mondunk, hogy még Sigourney Weaver is meghívót kapott. A Ház nagy erénye, hogy nem fordul kínos paródiába e karnevál, súlyos problémája viszont, hogy steril (a CGI-szörnyek ma sem veszik fel a versenyt a régi, kézműves démonokkal), és kizárólag egyéb filmekkel diskurál. Hozzányúl mindenhez, de az emberi tudatok mélyét messze elkerüli a matatás közben.
Forgalmazza a Pro Video
