Ó, az a gyermeki rácsodálkozás a világra, amiből aztán bazi nagy felnőttkori cinizmus lesz! Ó, igen, mi lett veled, te mindannyiunkban ott lakó, drága gyermek, igen, hozzád szólok, te csillagokat pásztázó kis Spielberg és Merdzsókat tologató Lucas Jr., te, aki repülni vágytál, és meg is építetted – porszívóalkatrészből és merülőforralóból – a hátra szerelhető rakétákat! Ó, ó és ó! A Disney mesejátéka is ilyen 3 ó-s cucc, ott van például George Clooney, aki gyermekként repülni vágyott (ó!), fel is jutott a mindennél fantasztikusabb Holnapoliszba, de nem kell ahhoz filmrendezőnek és azon belül is Brad Birdnek (A fantasztikus család; L’ecsó) lenni, hogy tudjuk: akit egyszer kitesznek Legolandból – akarom mondani, Holnapoliszból –, abból gyanakvó és megkeseredett felnőtt lesz. Tisztára, mint Clooney, aki ezúttal zakkant tudósban nyomja, s akit ki más is rázhatná fel epikus magányából, mint egy másik repülni vágyó gyermek (óó!), aki még nem nőtt fel egészen. Fel- és visszajutni Holnapoliszba, az elveszett gyermekkorba (óóó!), a hátra szerelhető rakéták földjére, ez a fő tét, meg persze az emberiség. És itt – az emberiségen – csúszik el ez az egész jobb sorsra érdemes kísérlet, ami addig jó, amíg csak egy ódivatú, robotos, nosztalgikus mese akar lenni Brad Birdhöz méltó, szuper díszletekkel (az Eiffel-torony még sosem viselkedett úgy, mint Birdnél). Az emberiség jövőjét Hugh Laurie jelképezi citromba harapott ábrázattal, de meseileg sem állunk jobban, mert néhány öregedő filmes bácsi fontoskodása betesz a cukiságnak.
A Fórum Hungary filmje
