Film

Holnapolisz

  • - kg -
  • 2015. június 28.

Film

Ó, az a gyermeki rácsodálkozás a világra, amiből aztán bazi nagy felnőttkori cinizmus lesz! Ó, igen, mi lett veled, te mindannyiunkban ott lakó, drága gyermek, igen, hozzád szólok, te csillagokat pásztázó kis Spielberg és Merdzsókat tologató Lucas Jr., te, aki repülni vágytál, és meg is építetted – porszívóalkatrészből és merülőforralóból – a hátra szerelhető rakétákat! Ó, ó és ó! A Disney mesejátéka is ilyen 3 ó-s cucc, ott van például George Clooney, aki gyermekként repülni vágyott (ó!), fel is jutott a mindennél fantasztikusabb Holnapoliszba, de nem kell ahhoz filmrendezőnek és azon belül is Brad Birdnek (A fantasztikus család; L’ecsó) lenni, hogy tudjuk: akit egyszer kitesznek Legolandból – akarom mondani, Holnapoliszból –, abból gyanakvó és megkeseredett felnőtt lesz. Tisztára, mint Clooney, aki ezúttal zakkant tudósban nyomja, s akit ki más is rázhatná fel epikus magányából, mint egy másik repülni vágyó gyermek (óó!), aki még nem nőtt fel egészen. Fel- és visszajutni Holnapoliszba, az elveszett gyermekkorba (óóó!), a hátra szerelhető rakéták földjére, ez a fő tét, meg persze az emberiség. És itt – az emberiségen – csúszik el ez az egész jobb sorsra érdemes kísérlet, ami addig jó, amíg csak egy ódivatú, robotos, nosztalgikus mese akar lenni Brad Birdhöz méltó, szuper díszletekkel (az Eiffel-torony még sosem viselkedett úgy, mint Birdnél). Az emberiség jövőjét Hugh ­Laurie jelképezi citromba harapott ábrázattal, de meseileg sem állunk jobban, mert néhány öregedő filmes bácsi fontoskodása betesz a cukiságnak.

A Fórum Hungary filmje

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.