Megmondani a lakókörnyezeti tutit nyilván tökéletesen alkalmas nyelv a hiphop, s remek ombudsman annak jeles brit művelője, a jó nevű (sőt, piszok jó nevű) Plan B, aki most filmrendezőként is valami effélére tesz kísérletet. Belezokogni a sötétbe, hogy nehé za zélet, s számos méltánytalanság esik meg nap mint nap a jobb sorsra érdemes alacsony sorú népességgel. Az átmeneti pályakorrektor - helyzetéből okkal fakadóan - elsősorban identitásproblémákkal néz szembe: hogy lehetek én filmrendező, ha egyszer rapper vagyok? Hát úgy leginkább, hogy magabiztos használója vagyok nem is kevés filmes fogásnak. Ezért aztán kapunk itt gyorsított képeket, ugrálást előre s vissza az időben, mindenfelé bitangoló szálak összefonását, zenei betéteket dramaturgiai küldetésben. Csakhogy mindehhez nincs elég bátorság és jó forgatókönyv, a(z arietták elszánt füzéréből kibontott) sztorit túl jól ismerjük. Ebbe a cuccba beletolni Guy Richie-t vagy éppenséggel a Love Actuallyt azért is nagy marhaság, mert a rendezőnek láthatóan megvan a saját humora, drámai érzéke, hangulatfestő ereje, s hogy mily lendületes előadó, nem is kell részletezni. Így azt, hogy ügyes operai fináléja ellenére sem lett e műből vagány rapdalmű, csak a kezdők szeppentségének tudhatjuk be. Ben Drew bizonyára mutat még érdekes dolgokat.
Forgalmazza a Mozinet
