Dredd

Film

Persze, reneszánszát éli a képregény-feldolgozás, a Marvel-hősök után vászonra ért a 2000 AD Dredd bírója is. A rajongók bizonyára tűkön ültek, a többiek a 95-ös Stallone-verzió bukása után, meglehet, szkeptikusabban várták a produkciót.

A történet ugye nem rejteget nagy fordulatokat és megrázó lelki fejlődést, egy disztopikusan bűnös városban vagyunk, kellőképp nyomasztóra fényezett díszletekben, ahol szerencsére sem a minimálgettót, sem a sci-fi high-tech csilivilijét nem vitték túlzásba. A jócskán megbomlott rend fegyelmezett őrei annyiban különböznek az általuk üldözöttektől, hogy törvényre hivatkozva nagyobb tömegeket és sokkal képzettebben lőnek halomra, mint a többiek. Dredd és a nyakába varrt, ráadásul gondolatolvasó skillekkel is felvértezett újonc pedig éppen a legelvetemültebb drogkartellel akad össze. Zárt történet, zárt helyen. Nincs nagy mozgástér, ám ez a leszabályozottság kifejezetten jót tesz a filmnek. A nagy sztori helyett ugyanis nagyon ügyesen kivitelezett képi világot kapunk, pacsi az operatőrnek. A lassított kameramozgás, a felfényezett közelik egy egészen absztrakt, már-már művészi keretet adnak a szétloccsanó fejeknek és fröcsögő vérnek. A látvány valahol a trancsírozós akciómozik és a klasszikus drogfilmek képi világának keveréke, voltaképpen megnyerő elegy. Így Pete Travis rendező egy időre megmenti a már veszettnek hitt vérontós mundér becsületét, még akkor is, ha a színészi játékot nehéz lenne méltatni, hiszen Karl Urban csak egy másfél óráig morcosan lebiggyedő száj. Annak persze hiteles.

Forgalmazza a PARLUX Entertainment

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.