Dredd

Film

Persze, reneszánszát éli a képregény-feldolgozás, a Marvel-hősök után vászonra ért a 2000 AD Dredd bírója is. A rajongók bizonyára tűkön ültek, a többiek a 95-ös Stallone-verzió bukása után, meglehet, szkeptikusabban várták a produkciót.

A történet ugye nem rejteget nagy fordulatokat és megrázó lelki fejlődést, egy disztopikusan bűnös városban vagyunk, kellőképp nyomasztóra fényezett díszletekben, ahol szerencsére sem a minimálgettót, sem a sci-fi high-tech csilivilijét nem vitték túlzásba. A jócskán megbomlott rend fegyelmezett őrei annyiban különböznek az általuk üldözöttektől, hogy törvényre hivatkozva nagyobb tömegeket és sokkal képzettebben lőnek halomra, mint a többiek. Dredd és a nyakába varrt, ráadásul gondolatolvasó skillekkel is felvértezett újonc pedig éppen a legelvetemültebb drogkartellel akad össze. Zárt történet, zárt helyen. Nincs nagy mozgástér, ám ez a leszabályozottság kifejezetten jót tesz a filmnek. A nagy sztori helyett ugyanis nagyon ügyesen kivitelezett képi világot kapunk, pacsi az operatőrnek. A lassított kameramozgás, a felfényezett közelik egy egészen absztrakt, már-már művészi keretet adnak a szétloccsanó fejeknek és fröcsögő vérnek. A látvány valahol a trancsírozós akciómozik és a klasszikus drogfilmek képi világának keveréke, voltaképpen megnyerő elegy. Így Pete Travis rendező egy időre megmenti a már veszettnek hitt vérontós mundér becsületét, még akkor is, ha a színészi játékot nehéz lenne méltatni, hiszen Karl Urban csak egy másfél óráig morcosan lebiggyedő száj. Annak persze hiteles.

Forgalmazza a PARLUX Entertainment

Neked ajánljuk