Kulka János: Kováts Adél beajánlott Tordy Gézának. Együtt dolgoztak a Budapesti Kamaraszínházban, és Tordy panaszkodott, hogy nem talál Szvidrigajlovot. Adél azt mondta, miért nem kérdez meg engem. Tordy pedig másnap felhívott. Tartozom is egy komolyabb közvetítői díjjal Adélnak.
MN: Milyen hangulatban folytak a próbák?
KJ: Mindig nagyon furcsa máshol játszani, a társulatodból kiszakadva. Sok erőt ad az embernek. Össze kell szedned magad, hogy visszaigazold a rendező választását. Ijedtemben iszonyatos sebességgel megtanultam a szöveget, amiért - szerintem - strébernek tartottak a többiek. Nem egy könnyű helyzet, nem lehet nagyon hibázni, mert akkor azt mondják, ezt minek hívták ide. De nagyon motiválja az embert arra, hogy felkészült, intenzív legyen, jól próbáljon. Mindenképpen egy megmérettetés. Ha vendégnek megyek valahova, akkor sokkal nagyobb bennem a bizonyítási vágy.
MN: Hogyan fogadták a többiek?
KJ: Nagyon rendesek voltak velem. Jólesett például, hogy Kern András nézte, hogyan próbálok. Jó érzés, hogy érdekli, amit csinálok, vagy tanácsokat ad. Minden figyelem jólesik.
MN: Kivel nem dolgozott eddig az előadás szereplői közül?
KJ: Majdnem senkivel. Egyébként is kevés partnerrel találkozom a színpadon. Balázsovits Edittel nagyon jó volt együtt dolgozni, sokat próbáltunk külön is.
MN: Tordy Géza inkább már rendező, mint színész. Milyen volt vele dolgozni?
KJ: Tordynak hihetetlen ösztönei vannak. Pontosan érzi, hogy mi jó, és mi nem. Féltem tőle, mert minden új rendezőtől félek, de nagyon kellemes csalódás volt.
MN: Mostanában mintha több "rokonszenves gonoszt" játszana.
KJ: Azért jó rossz embereket játszani, mert meg lehet mutatni, hogy miért gonoszak. Szvidrigajlov egy kicsit más, ő beteg. Egy beteges szenvedély rabja: szereti a gyerekeket. ´t ez a szenvedélye viszi a bűnre.
MN: Nemrég a Bábszínházba is "átugrott". Az Egy katona történetében Garas Dezsővel játszott.
KJ: Jól éreztem ott magam. Garassal még soha nem dolgoztam, most találkoztunk színpadon először. Nagyon jó bábszínészekkel dolgoztunk együtt, és azt az egész masinériát is érdekes volt megismerni. Néha talán kisebbek is nézték az előadást, mint kellett volna, de jó volt "velük" játszani. Ha ők reagáltak, én is kiszóltam hozzájuk. Legutóbb a kockadobásnál bekiabált az egyikük, hogy hetest dobjunk. Kis szemrehányással néztem ki a nézőtérre. Jók ezek a játékok.
MN: Évente legalább egyszer zenés darabot is vállal. Lesz következő?
KJ: Talán. A felújított Operett Színházban a Funny Girl Szinetár Dórával.
MN: Nemrég egy grafikai kiállítást nyitott meg, de jótékonysági esteken is fellép. Mennyire vállal színházon kívüli felkéréseket?
KJ: Mindenképpen jól megnézem, hogy mit vállalok. Egy olyan képzőművésznek, akit szeretek, és szeretem a munkáit, annak szívesen vállalom, akár ingyen is, hogy megnyitom a kiállítását. Nem szívesen megyek bele viszont kockázatos fellépésekbe, ahol nem tudom, hogy kik lesznek ott, kiknek szól. Nem szeretem a csapdákat, a kényszerhelyzeteket.
MN: Úgy tudom, egy színészügynökség alapító tagja. Honnan jött az ötlet?
KJ: Akkor hoztuk létre ezt az ügynökséget, amikor Rudolf Péterrel és Darvas Ivánnal együtt játszottunk egy amerikai filmben, ahol igazán jó körülmények között dolgozhattunk. Külön lakókocsink volt, és tisztességesen meg voltunk fizetve. Úgy éreztük magunkat, mintha mi is amerikai színészek lennénk. Ez pedig nagyban Csutak Zsoltnak volt köszönhető, aki a koprodukciós filmben a magyar félnek dolgozott. Ez adta az ötletet arra, hogy Zsolt saját ügynökséget alapítson.
MN: Sikeres ez a vállalkozás?
KJ: Működik, csak nagyon kevés a munka. A színészet ma nem a legjobb üzlet Magyarországon. Még kevésbé, mint akár két évvel ezelőtt.
MN: Magyarországon a színészek egyik legfőbb kereseti forrása a szinkron. Ön nem nagyon él ezzel a lehetőséggel.
KJ: Egy hónapban háromszor-négyszer vállalok filmben alámondást vagy szinkront, amit nagyon szeretek. Szinkronizálni már kevésbé. Valahogy pénzt kell keresni. De akkor ott van a nagy meggyőződésed, hogy nem mész el a Barátok köztbe vagy máshova, és akkor egyszer csak rájössz, hogy nem maradt semmi. Tisztességes munkával pénzt keresni csak a színházban lehet, de annak meg a nagyságrendje nem olyan, hogy abból normálisan meg lehetne élni. Ugyanaz a tendencia érvényesül nálunk, mint ami a világban mindenütt. A színház az öröm a színész számára. Amivel pénzt lehet keresni, az ezen kívül van. Ez a film és a televízió, ami nálunk gyakorlatilag megszűnt.
MN: Hívták a Barátok köztbe?
KJ: Igen. Azt mondták, elfelejtett tévésztár vagyok, és ez nekem milyen jó lenne. Nem vállaltam.
MN: Nem érezte méltónak a Szomszédok után?
KJ: Nem erről van szó, de a Szomszédok a maga műfajában úttörő volt.
MN: Az új Nemzetibe sem hívták?
KJ: Nem. Zavarban lettem volna, ha felkérnek, és biztos nem vállaltam volna. Nem értettem volna, hogy mit keresek ott. Annyira, olyan sokfelől el van már rontva ez a helyzet. Maga az épület is sok-sok keserűség árán jött létre. Az az érzésem, ha odamennék, az olyan volna, mintha kiállnék mindazon dolgok mellett, melyek a színház körül történtek. Nem tudom, ez másokkal hogy van. Lehet, hogy csak az én kényszerképzetem ez a túlzott moralizálás. Közben pedig a felkért színészek nagyon tehetségesek, nem ítélkezem felettük. Ugyanakkor abszolút megértem példál Aschert, Zsámbékit, akik nemet mondtak a felkérésre.
MN: Kicsit önnek is személyes veszteség, hiszen egy ideig úgy volt, hogy jelenlegi igazgatója, Bálint András vezeti majd az új Nemzetit.
KJ: Nem érzem magam vesztesnek, de nem is illik keseregnem. Annyira túl van hiszterizálva a Nemzeti Színház kérdése, és annyira csak a politikáról szól. Ugyanakkor ha tényleg eljön ide mondjuk a Vasziljev rendezni, akkor nyilván jó színház lesz belőle. Csak nem kellene köré görcsösen ideológiát keresni, és nem feltétlenül Az ember tragédiájával megnyitni. Az egy kicsit bosszant, hogy mindez az én pénzemből is történik.
MN: A Nemzeti már csak úgy kerülhet ki ebből a botrányból, ha művészileg független előadásokat hoz létre. Ön szerint van erre esély?
KJ: Hát persze, de gondolom, ez is a cél. Abban bízom, hogy ez előbb-utóbb meg is valósul. Én nem gondolom, hogy bárkinek érdeke lehet, hogy a Nemzeti majd nagygyűlések helyszínéül szolgáljon. Jó esetben öt év múlva már senki nem fog emlékezni a történtekre. Arra, hogy kik és milyen körülmények között építették fel. Persze élő tanúk sokáig lesznek. Csak a minőség tudja majd a botrányt feledtetni. Ha jó előadások jönnek létre, jól lehet majd ott dolgozni, akkor miért ne adjunk neki egy esélyt. Csak annyi jogtiprás történt, és szinte végig a szakma és a közönség ellenében. Néha úgy érzem, ez nem is a mi szakmánk. Az az érzésem, hogy semmi közöm a dologhoz. Amikor az Erzsébet téren nem épülhetett fel a színház, akkor azt nyilatkozta egy éppen kormányra került politikus, hogy milyen borzalmas, hogy könyvesbolt lett volna a színház épületében. Micsoda liberális, kozmopolita gondolkodás üzletet nyitni egy színházban. Ehhez képest az új Nemzeti mellett - állítólag - kaszinó épül. Jó lenne, ha ezekre a dolgokra legalább egy kicsit odafigyelnének.
MN: Akkoriban nem volt annyira nyilvánvaló, hogy a Radnóti társulata egyenesen megy a Nemzetibe.
KJ: Bálint András azt szerette volna, ha a Radnóti akkori társulata lesz a mag, amihez a régi Nemzeti színészei és mások is csatlakoztak volna.
MN: Hogyan készültek akkor a váltásra?
KJ: Akkor sem voltunk annyira biztosak abban, hogy ez létrejön. De az, hogy egy szakmai konszenzus eredménye volt Bálint András és Valló Péter főrendező kinevezése, az nagyon nagy dolog. Biztos voltak, akik furcsállták a dolgot. A többség úgy gondolta, hogy ők ketten egy, a Radnótinál nagyobb társulatot és színházat fognak majd vezetni. Létrejöhetett volna egy művészileg értékes színház.
MN: Felmerült önben, hogy nem épül fel a színház?
KJ: Amikor ott álltam és szavaltam az alapkőletételen, eszembe sem jutott, hogy nem fog sikerülni. Nekem naponta el kell mennem az Erzsébet tér mellett, hogy elhiggyem. A legszomorúbb látni azokat az embereket, akik szállnak le a buszokról, és fél lábon ugrálnak, mert nincs elég hely a téren, és mindez csak azért, hogy valakinek ne legyen igaza. Még sincs bennem nosztalgia. Fatalista vagyok, biztos, nem nekünk kellett odamennünk. De az, hogy emberek ezreinek a napi életét tönkretegyék egy hülye bosszú miatt, azt nem tudom elfogadni. Ez nyilván furcsán hangzik a számból, mert úgy hat, mintha vesztesként beszélnék. Pedig nem így érzem.
Hermann Irén
