A kilencvenes évek első felében tetőző Almodóvar-láz mára szolid, premierheti plázaérdeklődéssé, kistermi telt házakká szelídült – méltán. De Pedro nem pihent a köztes időben sem, tán ez volt a baj, vagy a nagy szabadság, így utólag minek is firtatni. A lényeg az, hogy több, főleg az alkotónak kedves alkotás után mintha visszatértünk volna egy tízessel korábbra, vissza a bensőségesen anyázó Almodóvarhoz, aki olyan elegánsan tud belépni egy, aztán még egy történetbe, és olyan graciőz módon lép ki belőlük, hogy simán megérdemli az európai filmművészet legnagyobb kortárs tánctanára címet is. A finoman egymásba nyíló történetek szépen berendezett jelenidejében (Almodóvar híres lakberendező is, és ez szó szerint értendő) egy napszemüvege mögött megtört anya emlékezik búsan, milyen is volt boldogult szőkesége, hogyan ismerte meg gyermeke apját, a helyes halászt (Almodóvar elképzelései a halászlegényekről alighanem túlzók), és mi vezetett el odáig, hogy ma nem boldog nagymamaként terelgeti unokáit, hanem reménytelen magányában kényszerül könnyes vallomástételre. Nemcsak remek faliképek, de régi ismerősünk, a virgonc sorsszerűség is felbukkan a történetben meg Rossy de Palma, mint Hitchcock eddig be nem vallott házvezetőnője. Ozontól Vinterbergig számos alak tesz-vesz a fesztiválok középmezőnyében, akik ízlésesen levezényelnének egy ilyen talányos és szívhez szóló történetet, de csak Almodóvarnak van elég vér a pucájában, hogy meg sem várva a zsűrik ítéletét, félreérthetetlen utalásaival maga helyezze el filmjét az egyetemes kultúrtörténetben.
Forgalmazza a Cinetel
