Óbuda vasútállomásról indultak, s egészen Esztergomig vitt az útjuk, elkísérte őket Ómafa is meg egy ifjú hölgy, ugyancsak szakelem. A feladatok egyértelműek voltak, és elvileg cserélődtek. Az egyik ürge vitte a nyomtávmérőt, a másik egy csupor fehér festéket, a harmadik pedig egy nyomtatványt, alátétet és golyóstollat, melynek használatánál nagyon kellett ügyelni, hogy minden szám, betű, jel elején hagyjon egy kicsi kerek pacát, úgymond folyjék, mert csak úgy volt szép az írás és az élet is. A Pax betét volt erre a legalkalmasabb, akár tollal, akár a maga szent pőreségében. A negyedik dzsekszon volt a figyelő, hisz’ a vasútforgalom nem állt le azért, mert ők a sínek között matattak, s ugyan fejből vágták mind a menetrendet, az ördög nem alszik, a vasút veszélyes üzem, è pericoloso sporgersi. Persze, cserélődtek a feladatkörök, de voltak a strapásabb, hajladozósabb feladatok és a kényelmesebbek, ez pedig szült némi ambivalenciát, lévén az ifjú Magdit, bármennyire is vitán felüli szaktekintély volt, csak nem hagyhatták a vágánymérőt cipelni, s hát a festékes ibrik is hülyén mutatott volna a kezében, így csak a jegyzőkönyvvezetés maradt neki – régimódi szabályok voltak régen. Ómafát meg jobb volt nem ráengedni a vágányra, kórusban dicsérték hát sasi tekintetét (a vonatkozó vicceket mindenki ismeri, aki pedig nem, az nem is vonatozott soha), úgyhogy ő csak figyelő lehetett. Ha bevágásban haladtak, a töltésen ballagott, egyébként a töltés aljában vagy valahol, így szeme mindig előre és hátra, figyelmét nem kerülhette el semmi, még a vonalbejáró közeledtét is hangos rikoltással jelezte. A vonalbejáró hajlott hátú öreg volt, illett nagy reverenciával fogadni és eldiskurálni vele, időjárás, rendkívüli események, sínek közt elhullott javak és állatok, aztán ment ki-ki a maga útjára. Tehát Sztupa és Troché cserélgették maguk között a nyomtávmérőt és a festékes dobozt, melyre madzagból vagy drótból applikáltak ügyes fület. A beosztás laza volt, egy nap alatt értek Solymárra, s újabb nap kellett Vörösvárig, minden restiben a nevükön szólították őket, s olyan szépen haladtak, hogy Esztergomban még a Bazilika tetejére is fel tudtak menni (Sztupa az állomástól befelé egy építkezés mellett elhaladván vesztette el a festékes kupát az ecsettel). A Bazilika tetejéről pedig átnéztek Csehszlovákiába.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
