Interjú

„Neki nincs szüksége rendezésre”

Brett Donowho rendező

Film

A The Old Way című westernben Nicolas Cage egy visszavonult pisztolyhőst alakít, aki lányával az oldalán kénytelen ismét fegyvert ragadni, egykori ellenfelének fia ugyanis bosszút esküdött ellene. A film rendezőjével a független filmkészítés nehézségei­ről és szépségeiről beszélgettünk, és persze arról is, milyen együtt dolgozni egy olyan kétes legendával, mint Cage.

Magyar Narancs: Akciófilmek és horrorok után készítette el a The Old Way-t. Miért vág bele valaki manapság egy westernbe?

Brett Donowho: Texasban nőttem fel egy marhafarmon, ráadásul egész gyerekkoromban westerneket néztem, Sergio Leonétől kezdve John Wayne filmjeiig, amit csak elértem. Mindig megvolt tehát a vonzalmam a műfaj iránt, amikor pedig kezembe vettem a forgatókönyvet, azonnal megfogott. A legnagyobb hatással a középpontjában álló apa-lánya kapcsolat volt rám, hiszen nekem is három lányom van. Szerettem volna egyszerre megidézni a klasszikus westerneket, és új elemeket is belevinni a humorral, és azzal, hogy az egyik főhős autizmussal él. Nagyon érdekesnek találtam mai szemmel ránézni arra, hogy egy autizmus spektrumzavaros hogyan élt az 1800-as évek végén, a vadnyugat körülményei között.

MN: Nem tántorította el, hogy a műfaj ma már nem feltétlenül piacképes a mozikban?

BD: Életem talán legnagyobb szakmai nehézségeit ennek a filmnek köszönhetem. Folyamatos idő- és forráshiánnyal küzdöttünk, kosztümökkel, állatokkal forgattunk, ami drága dolog. De nem bántam meg. Úgy gondolom, hogy a koronavírus-járvány okozta lezárások, hogy mindenki a négy fal közé szorult, hogy féltünk, mindez mindenképpen felértékelte a westernfilmeket. Nincs még egy műfaj, amely jobban emlékeztetne minket, hogy mennyit szenvedtek az elődeink, milyen nehéz volt az élet annak idején. Persze ettől függetlenül még mindig kemény dió eladni egy westernt, de szerencsések voltunk, mert a Lionsgate és a Saban Films megvették a független filmünket, így mi egyfajta kivételnek számítunk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.