Kacsalánc

Amikor Sztupa és Troché látták, hogy leesik az első hó, nem reagáltak teljesen egyformán.

Soha sem reagáltak egyformán semmire, még­is könnyű lenne annyival elintézni, hogy Troché örült, Sztupa meg nem annyira. Kétségtelen, hogy Trochéból a nagy összevisszaságban hulló hópelyhek előhoztak valamiféle önfeledést, de rögtön önvizsgálatra is késztették. Tényleg gyerekesség ez, kérdezte önmagától, amikor épp – s ez volt gyakorlatilag az első dolga – el akart veszni a sötétlő ég alatt, az első hóesésben. Nem válaszolt magának, vagyis végiggondolt, magában megfogalmazott szavakkal nem, mert nem volt rá érkezése, elragadta a havazás. És ez így volt minden egyes alkalommal. Minden első hónál, minden második hónál, bár azt már nyilván nem tartja számon a kutya sem, ő sem tartotta, neki minden hó első volt, akkor is, ha már egy hete esett szakadatlan. De első volt az is, amelyikről a vak is látta, hogy délutánra elolvad. Rögtön rátelepedtek az ilyenkor teljesen szokványos képzetek, amelyeket tényleg a gyerekek preferálnak leginkább.