Zuhogott, dörgött, villámlott, a szél sorra tekerte ki a gyengébb fákat, ágak törtek, és a felhők sötétbe borítottak mindent. A gyorsan elnehezülő nagykabáton megültek az esőcseppek, hogy aztán helyet adva az újabbaknak, szép csendesen átszivárogjanak rajta, be egészen a pulóverig, ingig, bőrig, be a bőr alá, a lélekig. Amúgy meg az isten se tudta, hogy hol van az a kunyhó, csak annyit lehetett tudni róla, hogy itt van valahol a környéken, a kút közelében, tényleg csak afféle csőszkunyhó volt, vagy lett volna, ha lett volna mit őriznie a csősznek, ha mást nem, a határt, de azon sem volt mit őrizni. Tán a lombot védeni ezektől a rettenetes szelektől, de azt úgysem tudta volna. Rég nem hallott már ezen a környéken senki arról, hogy valaha lehetett itt egy csősz. Nem is volt. De volt a kunyhó, mindenki tudta, hogy ott van valahol a kút közelében. Kicsit kijjebb a fáktól, a kopasz, földig hajló, sokat kínlódó fáktól. Sokan sokszor elmentek mellette, a kalandozó gyerekek néha bele is merészkedtek, bár mindenki tudni véle, hogy menekülő bűnözők szokása ott tanyát verni. Amúgy szerény, viszonylag rendesen összerakott építmény volt, félhomályban, összeszorított szemmel olyan sátorfélének tűnt, egymásnak döntött vesszőnyalábok két ágasfán, s az azokat összefogó akácfa rudazaton. A vesszőtető belülről sárral volt kitapasztva, hol kiszáradt, hol átázott, de megvolt még, s lehetett remélni, hogy egy darabig ellenáll az elemeknek, különben meg mi a büdös francot lehetett volna remélni. Hallod, ebben az időben. Bejáratot mindenesetre eszkábált rá a megalkotója, hogy száradna le mind a két keze. Sztupa hosszan vesződött, mire sikerült a lécekből s keresztlécekből összebarmolt valamit úgy feltépnie, hogy még valahogy vissza is lehessen csukni, mert annyi esze nem volt annak a valahai „csősznek”, hogy ne szélirányba – itt mindig északról fújt – nézzen a kócerája. Belülről valamivel könnyebben ment a helyreillesztés, bár onnan pláne csak egy ember fért hozzá. Amikor Sztupa végzett, tényleg csak a sötétség maradt velük. Nem is számítottak semmire, a semmit is elvitték innen már nyilván a mindenkik, csak arra vágytak, hogy egy kis ideig ne verje őket az eső ostora, a szél korbácsa, a hideg vasvesszeje. Hogy levethessék a százkilós nagykabátot, ha sötét van, akkor sötét van, ha hideg van, akkor hideg van, bírják ki itt akár vihar végéig is. Troché a vihargyufa után kutatott a málhájában, Sztupa megpróbálta átfúrni a tekintetét a sötéten.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
