A közeli világvárosban fenntartott székházuk tetőteraszán ülték épp délutáni kávéjukat, semmi komolyabb vendégsereg, csak a szokott bűnözők, Ómafa és a földszinti kirgiz pékség ifjú tulajdonosnője. Hogy a Herbstsommer testvérek, Kese és Pityu ott voltak-e, én már meg nem mondom, Ómafa feljegyzéseiben is az áll, hogy vagy igen, vagy nem. Pintér és Mráz külszolgálatban. A többi tényleg a szokásos, almás pite, Fekete-erdő torta, zörgő bögrék. Olyan volt, mint a párbaj előtti csend, mely voltaképpen pont ilyen neszezés a poros város főutcáján. Végül Sztupa vesztette el a türelmét, villája hegyére szúrt a pite tésztarészéből egy csücsköt (normál esetben soha nem vetemedett szúrásra), s Troché felé fordult. Mondd csak, Troché, s közben gesztikulált a felpitézett villával, mondd csak, Troché, hogy van az, hogy te, ha álnévre lenne szükségünk, a Travist választanád? A múltkor mondtad, s azt is, hogy hosszú, majd elmagyarázod. Hát, most megkérnélek rá. Troché kikandikálva a csészéjéből, Sztupára pillantott. Sistergett az a tekintet. Ám ekkor váratlanul kicsúszott a kirgiz kisasszony száján a csodálkozás: Thrévissz… hogyhogy Thrévissz?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
